Sokan tudni vélik, sőt, állítják, ők tudják a tuti megoldást. A szélsőségesek megoldásait nem is említem, inkább a többikét. Akik jól leegyszerűsítve a problémát mondanak javaslatokat, miszerint meg kell nekik mondani, pl. hogy műveljék a kertjeiket, és lesz majd mit enniük, meg az igényesség a környezet iránt az nem szegénység kérdése, és ha azt megmondanánk, akkor biztosan a fejükhöz kapnának, no, tényleg, hogy nem jöttünk erre még rá, és sebesen mosnának, takarítanának. Meg a vásárlási szokások ugyebár, a cigi, meg a kóla, amiről, ha mondanánk nekik, számolják csak ki, hogy mennyibe kerül, rögtön abbahagynák a dohányzást és a cukros üdítők ivását, és látnák, mennyivel több marad másra. Hogy a tanulás ad esélyt kitörni a nyomorból, és lám, mégsem tanulnak.
Persze ezt ugye nekem kellene így, hiszen én dolgozom velük. Gondolkodom is sokat, akikkel én próbálom, talán velük nem megy? Máshol, más szegregátumokban így is menne? Csak meg kellene mondani nekik? Akkor eddig miért nem történt ez meg? Vagy csak én nem csinálom jól, én nem mondom jól?
Persze látok dolgokat, amelyek mutatják, az én megtapasztalásaim nem csak egy térségé, vagy közösséggé, máshol is hasonló lehet a helyzet. Nemrég pl. egy borsodi kis falu boltjába léptem be valamiért. Házi bolt volt, nem valami nagy hálózaté. Előttem fiatal cigánylány állt a pénztárnál, 16 éves lehetett. Néztem a kosarát, a tetején kenyér, mellette olaj, egy bizalmatlanul sárga, olcsó üdítő, és talán valami felvágott, vagy szalonna lehetett, nem látszott rendesen. A pénztáros épp kiszámolt neki öt darab papírpelenkát a gyári csomagolásból. Kérdezte, mit kér még, a lány mondta, egy női borotvát, kikerült az is a zacskóból, csak úgy, natúrban ment a pelenka mellé. Aztán a boltos kinyomta a blokkot a gépből, ráírta a lány nevét, nem kérdezte, tudta jól, és ment a kis papírdarab a kassza egy kis rekeszébe. A lány sem szólt, pakolt, és elment.
Ismerős. Ez a felírós megoldás. Családikor mennek majd kiegyenlíteni. Ha nem, a következő hónapban nincs hitel. Minden boltos megjárta már, óvatosak, nem engedik el nagyon a tartozást, mert esélytelenek visszakapni. Van, aki többet kér kicsit vissza, de a többség a drágább áruval biztosítja be magát, tipikusan jó másfélszerese az ára a legkelendőbb cikkeknek a többihez viszonyítva, ez a lélektani határ, ezt nem érdemes átlépni, és megy így is, hiszen a többi bolt nem ad hitelre. Magukhoz kötik őket ezzel, és, még ha drágább is, oda mennek vásárolni, ahol megy felírásra is. A legtöbb boltos még úgy is éli meg, hogy ő szociálisan érzékeny, hiszen ő segít nekik. És a falubeliek is rendesnek tartják, senki sem számol utána a haszonnak, ami ebben a nagy odafordulásban képződik. Pedig tetemes.
Persze, mondják most biztosan sokan, hát itt a megoldás, nem kellene nekik adni, akkor majd megtanulnák beosztani…meg, hogyha pelenkás gyereke van, miért nem annak vesz többet, minek a női borotva…meg az üdítő…szóval, mindenki tudja, hogy ez mennyire rossz konstrukció. Ő mégis így tett, nyilván ezt látta az anyjától, ezek a dolgok fontosak neki, így dönt, így él. Pedig biztosan neki is mondták már, talán a tanárai is, hogy nem kell hamar szülni, szakma kell, ház, meg rend, nem a kóla a fontos, és a pelenkát ki is lehet mosni. Mégsem így lett.
Mi hát az oka, hogy nem úgy működnek? Meddig lehet beleszólnunk az életükbe? Hogy reagálnánk mi, ha ilyen szinten akarna bárki beleszólni a mienkbe? Miért lett épp most tarthatatlan a helyzet? És főleg, merre van a kiút, hol a megoldás?
Nehéz kérdések. Van gazdasági oldala, szociális vonatkozása, és még sok más. Nem egyszerű megkeresni az adekvát válaszokat. Nekem nem. Pedig dolgozom rajta rendesen. Másoknak viszont könnyen megy. Másfajta szocializációból, más átörökített tudásból, más tanultságból, motivációból, gazdasági helyzetből, egyértelműen csak az ő felelősségüket kiemelve. Csak őket okolva. Mindenért.
Azt senki sem elemzi, hogy vajon miért nem fogadják be a többségi társadalom oly egyszerű, jó tanácsait?…. Tényleg csak az ő személyes felelősségük van benne a kialakult helyzetben? Mert benne van az is, ezt én is tudom, de én érzek mást is. Főleg ebben a nagy hibáztatásban, elutasításban.
Kiknek, hol volt felelőssége még, aki dolgozott vele, az anyjával, a gyerekével, a családjával? Védőnők, óvónők, pedagógusok, hivatalnokok, családgondozók, szociális munkások, rendőrök, papok, boltosok, orvosok, munkaadó vállalkozók, jegyzők, ügyészek, ügyvédek, pártfogók, stb. Mind tanult szakemberek, akik ezt a pályát választották, és tanulták azt is, hogyan kellene velük, hisz velük is dolgoznak, sokuknak ők a munkájuk alanyai. Ezért kapják a fizetésüket. Politikai döntések, felsőoktatás, önkormányzati működtetések…. Ott senki sem látja úgy, hogy nem megy? Hogy valamit változtatni kellene, nemcsak elvárni a változást?
Több generációt hagytunk így felnőni. És most azt a legkönnyebb kimondani, hogy ők nem működnek. Hogy kizárólag ők a hibásak.
Pedig lehet, a mi rendszerünk sem az igazi.
