A család hatása nagyon erős. Nem lehet vele felvenni a versenyt. Persze, tudjuk, hiszen megtanultuk, hogy hatással lehetne a jó iskola, meg a kortársak, a közösség, a szűkebb és tágabb környezet, de valahogy úgy alakult, hogy a szegregátumokban minden eltörpül a családi szokás- és értékrendszer átörökítésével szemben. Nincs olyan iskola, ami erősebben hatna, a közösség szétesett, a szűkebb és a tágabb is, és a nyomor és tudatlanság vezérelte világban már nagyon mélyre került minden, amire jövőképet lehetne építeni.
Azt hiszem, sokan ezt nem értik. Hogy a dolgok, amelyek megtörténnek, ahogy teszik, gondolják, az nem úgy van, hogy ez egy átgondolt, tudatos lépés. Hogy a döntéseiket ők hozzák ugyan meg, de úgy, hogy zsigerileg beléjük épült annak oka, menete, a reakcióik nem lehetnek mások, mint amit kiskoruktól megéltek, és amit ők is így adnak majd tovább a gyerekeiknek.
Akit ütöttek, az maga is ütni fog. Aki folyton azt látja, hogy „üzletelnek” a felnőttek körülötte, az gyerekként is erre szocializálódik. Akinek a prostitúció minden nap az orra előtt zajlik, ezt látja jövőképnek, nem az iskolát. Akinek sosem olvastak mesét, az nem fog mesélni a gyerekének. Aki a szüleivel a Való világot nézi, az nem fogja a Mefisztót.
Ez az, amit nem lehet messziről megérteni. Messziről csak ilyeneket lehet mondani, hogy „hatszáz éve képtelenek voltak beilleszkedni”, meg „minek dohányzik, ha nincs elég pénze kenyérre”, vagy „miért nem takarít, a tisztasághoz nem kell pénz”, esetleg „miért nem tanul rendesen, hogy valami normális szakmája legyen.” Ja, és az alap: „ezek sosem akartak dolgozni, ezután sem fognak”, és „csak szülnek, hogy pénzük legyen, és elvárják, hogy az állam tartsa el őket”, stb.
Szóval, ez így beállítva olyan, mintha egyetlen döntésen múlna a dolog, mintha két út közül ők tudatosan ezt választanák, nem pedig azt, ami „normális”, holott a helyzet ennél sokkal bonyolultabb. Ugyanis ez nem csak akarat kérdése. Ezért nem elég csak az iskola, ezért kell egy időben hatni a családra is, meg persze az egész közösségre, mindazzal a pozitív hatásrendszerrel, ami felveheti a harcot az átörökített szokásokkal szemben.
A héten sokat beszélgettünk erről a munkatársaimmal. Az apropót az egyik gyerek adta, a 10 éves lány, aki nem jött a délutáni foglalkozásra, de üzente a többivel, hogy azért hiányzik, mert az anyjával most mennek orr-piercinget csináltatni. Nem az anyjának, hanem neki. És az anyjában fel sem merült, hogy ez még korai lehet, vagy esetleg, hogy a nélkülöző családban nem ez lenne a legfontosabb, várták a családi pótlékot, hogy megjöjjön, és uccu, már mentek is.
És persze feljött a másik is, a 13 éves fiú, akinek az anyja panaszolta, hol csendesen sírva, hol üvöltve, hogy elviteti a „rohadékot”, és segítsünk, mert a kicsiknek nem maradt kenyérre való sem, ennek kellett megvennie a bőrkabátot ötezerért. De ez sem volt elég, most is szidja, átkozza őket, nem akar iskolába menni, nem tanul, nem segít semmit, csak cigit kunyerál mindenkitől, és ha nem kap, gyalázkodik. Nyilván kérdeztem, hogy akkor miért vette meg neki a kabátot, a válasza az volt, hogy mert fél tőle. Fél, hogy nekimegy, és megveri. Őt, az anyját. Próbáltam persze rávezetni, hogy ott lett ilyen, mellettük, és persze, hogy átkozódik, mikor a szülők is átkozzák őket, és az apjuk is öntörvényűvé válik, amint pénzhez jut, és ezzel persze alkoholhoz is, de láttam, hogy nem érti. Nem érti, mert a családon belül ez a természetes. És előtte is ez volt, az ő szüleiknél. A kicsik is ebbe nőnek bele, a fiú húga már az iskola réme, és egyre több baj van a legkisebbel is, pedig még csak elsős.
Sok példát tudok mondani hasonlókra. Amikor látom, értem, miért olyan a gyerek, amilyen. Mikor tudom, hogy onnan nem lehet más. Nem lehet más a kommunikáció, a konfliktuskezelés, az egymáshoz való viszony, nem tisztelhet senkit, mikor őt sem tisztelik, és egymást sem a családban, a felnőttek sem. Nem tisztelheti másnak a tulajdonát, mikor az övét sem tisztelték soha. És nem is volt személyes élettere, szekrénye, játéka, amit féltve szerethetett, amire kincsként vigyázhatott.
Ki hiheti, hogy itt bármit megold az oktatás központosítása? Az egyentankönyv? Az iskolarendőrrel megerősített iskola? Nyilván, aki azt gondolja, hogy ennyi az egész, a többi az saját döntés kérdése, az nem látja, nem érti, hogy miben élnek ezek a gyerekek. Majd félmillióan. Egyre gyarapodó létszámban. Mélyszegénységben, szegregátumokban. Ők azt hiszik, erkölcsi példabeszédekkel megoldható ez a probléma.
Először én is azt hittem, az iskoláskorban elég próbálni hatni. Aztán lejjebb mentünk az óvodáig. De már ez is késő volt. Most a három év alattiakkal, a gyerekekkel és a fiatal anyukákkal együtt próbálunk valamit elcsípni. A baba-mama klubunkban együtt próbáljuk segíteni őket. Mesével, odafigyeléssel, játékkal megértetni, hogy már ekkor fontos a kedves beszéd, az, hogy ne engedjenek meg neki mindent, hogy ne biztassák nevetve, ha selypítve mocskos szavakat mond, és, hogy a megfelelő táplálás milyen fontos. Hogy ne nézze a pici túl sokat a tévét, és, hogy lehet énekelni a kicsiknek. Hogy lehet olyan játékokat játszani vele, ami fejleszti a mozgását. És jól esik neki a babamasszázs, megnyugtatja. Hogy a kettőjük bensőséges viszonya nagyon fontos.
És veszünk mellé mást is, pl. olvasni, írni tanítani azt a szülőt, akinek nem megy. Akit a rendszer analfabétaként engedett ki az életbe. Tudjuk, ettől nem fog tudni jobb munkát találni. De talán másképp néz majd a könyvre, az iskolára, a tanuló gyerekére. Talán nem az lesz a reakciója: „én se tanultam meg olvasni, mégis megvagyok”.
Hosszú út áll előttünk. És hamarabb kellett volna elkezdeni.
A születő babától (sőt talán még előbb) a felnőttekig ott kell lenni. Végig az iskolán át. A közösségben. Lassan, türelmesen, megértve őket és keresve a legjobb megoldásokat. Velük együtt. Mert meg lehet érteni őket, ha meg akarjuk. És ez nálunk, a többségi társadalomnál tényleg csak akarat kérdése.
