Ehhez is mindenki ért. Annyira biztosan, hogy legyen javaslata. Mert rossz tapasztalata ugye már mindenkinek volt velük, és ez elég ahhoz, hogy megoldást is tudjon mindenki.
A taxisofőrtől a pályázatíróig mindenki tisztán látja a megoldási lehetőségeket. Kapok is ötleteket bőven, névvel és anonim módon, személyesen és üzenve is.
A közhangulat többnyire rémes. Sokat utazom mostanában, elég csak hallgatnom az útitársaim beszélgetéseit, hamar ott a téma, kik a hibásak, kik nem dolgoznak, kiktől nem lehet nyugodtan élni. Ők bezzeg, meg az ő családjuk, ugyebár, na de ezek?! „Érpatak, az igen! Ott tudják, hogy kell ezekkel. Mert másból úgy sem értenek.”- hallom legutóbb is egy buszon. Bele sem gondolok, milyen ország lenne az, ahol ez a modell általános lenne.
Vannak, akik ismerik a munkánkat. Sokan el is jönnek, megnézni. Közöttük sokan hiszik azt, hogy mi nem látjuk tisztán ezt az egészet. Sokszor hittem már azt az első beszélgetés után, hogy tényleg mondanak, mutatnak majd valami használhatót, és érdeklődve teremtettem helyzetet, amiben kipróbálhatták magukat. De nyilvánvalóan csődöt mondtak, és a nagy „ráolvasásoknak” , vagy „beolvasásoknak” még semmi hatása sem volt. Mert nem fog változni attól a helyzet, hogy ők megmondják nekik, hogy kellene. Akkor sem, ha szépen mondják, és akkor sem, ha csúnyán. Ők egyébként nem jönnek vissza. Be ugyan nem látják, hogy csődöt mondtak, de mivel nem próbálkoznak újra, és a helyzet sem oldódott meg, gondolom, érzik, hogy nem láttak tisztán minden tényezőt a problémában.
Olyanok is vannak, akik ezt nem vállalják be, ők csak hozzánk fordulnak, ők a „miért nem mondjátok meg nekik?” típusú javaslattevők. Miért nem mondjuk meg, hogy ne szüljenek, ha nem tudják eltartani? Vagy, hogy ne „tüc-tüc” zenét hallgassanak? Hogy a gyerekek ne csajozzanak, és nem pasizzanak, mert korban annak még nincs itt az ideje? Miért nem magyarázzuk el nekik, hogy a tanulásban van a jövő? És miért nem számoljuk ki velük, mennyit pocsékolnak el cigire? Nekik hosszasan magyarázzuk, hogy nem ilyen egyszerű, mert ha ennyi lenne, már rég megoldódott volna az integrációjuk. Persze nem értik. Mert bennük egy más kép él az értékekről, az életről, a szabályokról. Ők tudnák, hogy kell. Ha ezt csinálnák. Csak nekik nem ez a dolguk. Ők nem ezt választották. De ha ezt akarták volna, már biztosan jobban csinálnák, mint mi.
Az intézményrendszer is ezt gyakorolja, már ki tudja mióta. A megmondást. Figyelj oda,- mondja az iskola- és ne beszélj csúnyán, csináld meg a házi feladatot. És nem teszik. És a többi intézmény is mondja: tedd rendbe a környezetedet, neveld rendesen a gyerekedet, ne lopj, művelj kertet, ne dohányozz terhesen, stb. És nem értik, nem csinálják. Pedig megmondják nekik. Meghallgatják, és mégsem.
Akiket bevonunk szakértőként egy-egy területre, és még nem próbálták azt ebben a társadalmi csoportban, szinte mindannyian megfogalmazzák, mennyire nem értették, nem gondolták, hogy ez ilyen bonyolult. Azt hitték, hogy majd megmondják nekik, hogy mi ez a programelem, mi a célja, és ők majd inni fogják a szavaikat, betartják a szabályokat, és változnak. Rémülten tapasztalták, hogy nem megy ilyen egyszerűen, a máshol megszokott módon. Hogy az eredményességet apróbb lépésekben lehet csak produkálni. És benne van az is, hogy nekik kell másképp csinálni. Mert nem megy úgy, ahogy egyébként szokták, nem mélyszegénységben szocializálódott emberekkel.
A pályázatok világa is más. Ott többnyire hangzatos mondatok szerepelnek arról, mekkora szemléletváltást terveztek be és értek el, és már-már ott is van az út vége, a cél, hiszen az egyéves projektidőszak alatt minden megváltozott bennük. Már értik, látják, változnak, tanulnak, dolgoznak, nem bűnöznek, rendben van az identitásuk, és a többségi társadalom is elfogadóvá vált. Szóval, ott, azokban aztán van hatás! Néha szeretném együtt látni ezeket a pályázati szövegeket. Vicces lenne összevetni a valósággal.
Azt nem tudom, hogy lehetne megértetni mindenkivel, hogy ez egy rendkívül bonyolult dolog. Hogy a személyes felelősségek mellett nagy szerepe van benne a generációk óta átörökített értékrendnek, szokásoknak, melyeknek kialakulásában nagyban benne voltak a politikai döntések által szabott lehetőségek, megoldások, hangsúlyok. Hogy a megoldás nem megy úgy, hogy megmondjuk a szabályokat nekik, és kész. Mert nem azért élnek így, ezek szerint az értékek szerint, mert ők úgy szeretnének. Hanem mert nem képesek máshogy. És a képessé tevés az integráció útja. Ez pedig nem olyan egyszerű.És semmiképpen sem egyszerűsíthető le az utasító-betartó szerepekre.
Nem hiszem, hogy jó, ha az egyszerű megoldások kommunikációjában maradunk.
Hallgatom a rádióban a miniszterelnököt. Hogy a közmunkát addig tartják fent, amíg nem lesznek vállalkozók, akik foglalkoztatják az embereket. (Mert ugye a teljes foglalkoztatás elérése a cél.) Elgondolkodom persze. Munkahely kell, ez alapvető a megoldások rendszerében. De ez tényleg ilyen egyszerűen leírható és levezethető a munkanélküli-közmunkás-alkalmazott állomásokkal? Az a rengeteg ember, aki most közmunkában dolgozik, miféle vállalkozásokban lesz majd potenciális munkaerő? A képzetlenekről beszélek, akik nem lettek munkaerő-piaci szempontból értékesebbek az alapkészségeket megerősítő tanfolyamok után sem. Akik csak a fizikai erejük értékével bírnak. Gondolom, nem kezdünk el piramisokat építeni….kézzel…
Azt hiszem, sokáig kell a közmunkára berendezkednünk. Csak legyen rá forrás….Persze lehet, van már valakinek egy zseniális javaslata. Csak még nem rukkolt elő vele.
