Sokat töröm a fejem a rendszereken, melyek generációk óta ugyanazzal a protokollal működnek. Láthatóan nincs nagy hatásuk, mégsem változnak. Pedig a világ gyorsan változik körülöttünk. Teljesen más hatások érik már az embereket, a korábbiak pedig hatástalanokká válnak.
Itt vannak pl. a büntetések. A társadalmak működését a szabályok biztosítják, melyeket mindig a hatalmon levők érdekeihez igazítanak. Persze vannak egyetemes szabályok is, amelyekről közösen megállapodnak, és amelyeket mindenhol alkalmazniuk kellene, de gyakori, hogy azt is felülírják a hatalmi érdekek, figyelmen kívül hagyják, még akkor is, ha az általuk is elfogadott nemzetközi szabályozás egyértelműen rendelkezik.
Aki nem tartja a szabályokat, az büntetést érdemel, kiépült ehhez a hatósági eszközök egyre gazdagodó tárháza. Persze ez így megint nem igaz, hiszen látjuk, hogy pozíciótól függ, mit lehet megúszni, és mit nem.
De az biztos, hogy minél kudarcosabb egy rendszer a problémák kezelésében, annál inkább mozdul el a büntetések felé. A reakció pedig az, hogy sok emberben kialakult a büntetés-elkerülés jó, vagy rossz útja. De ez nem egy értékrendváltás, egy “megjavulás”, hanem egy elkerülés. A kettő nem ugyanaz.
A legrosszabb pedig az, hogy ebben az egész büntető attitűdű rendszerben egyre növekvő agresszió-szinttel kerülünk szembe, ami tömegesedik is, mert elfogadottá teszi a hatalmi viszonyokban működtetett szerepeket, az erőből reagálást. Ez pedig lekúszik a legkisebb közösségek szintjére is, és végül az embereknél beépül a megküzdési stratégiákba. Vagyis, a problémáikat erőből akarják megoldani.
Nem akarom megkérdőjelezni a hatósági eszközök szükségességét, tudom, hogy bizonyos esetekben kellenek, mi is kérjük, ha nem látunk más megoldást. De azt is látom ennyi év munkája után, ahogy folyamatában veszett ki a rendszerből egy másképp ható, másképp gondolkodó eszközrendszer. Bár már kétségeim vannak abban is, hogy egyáltalán megvolt, és működtetett volt ez? Egészen biztos vagyok abban is, hogy a kikényszerített normák nem épülnek be megfelelően a személyiségbe. Ha ez így lenne, nem romlana a világ körülöttünk lépésről lépésre.
Vajon miért nem ismerjük be, hogy ez nem jó vonal? Hogy ennél differenciáltabb eszközrendszerre lenne szükség?
Amikor központi folyamatokat terveznek egy íróasztalnál valamilyen kedvezőtlen társadalmi folyamat befolyásolására, azok mindig egységesítenek. Talán ez elkerülhetetlen… De itt van egy nagy gond. Az, hogy a problémák sosem egyformák. És így a megoldások sem lehetnek azok. Ezért nem lehet olyan recepteket adni, ami mentén mindenhol megoldódhat a társadalmi leszakadás kérdése. Nincs franchise-típusú megoldás.
Sokszor leírtam már, hogy az intézményrendszer fókuszában az ügyek vannak, és nem az okok. Mondhatnám úgy is, hogy nem a családok, hanem az ügymenet a meghatározó.. Ügytípusok vannak, iskolai hiányzás, verekedés, betörés, stb. amiben nincsenek meg az ezeket létrehozó okok egyedi halmaza.
Mennyit foglalkozhatnak ezeknek az ügytípusoknak a leírásával, a rájuk kidolgozott büntetési rendszerek összeállításával… Miközben nem látni, hogy a családok megismerésére, az okok megértésre lenne kidolgozott protokoll.
Annyit olvasni most a szakmában arról, mennyire fontos lenne szülőknek, pedagógusoknak megismerni és megérteni az egyes gyereket. Nem általában, hanem a maga egyediségében. Mert e nélkül nem tudjuk megfelelően támogatni őket a fejlődésükben, hogy értsék önmagukat és a világot is. Milyen régi időkre nyúlik vissza ez nálunk is… Brunszvik Teréztől Vekerdy Tamásig óriási szaktekintélyek fogalmazták már meg, és sokan fogalmazzák meg ma is, hogy nem a büntetés a megoldás, hanem a megértés.
Ez még mindig pozitívabb, mint más, annak ellenére, hogy közben ezeknek az elveknek az alkalmazására teljesen alkalmatlan iskolarendszerünk lett. Amit áthat a büntetés, miközben nő az iskolán belüli bántalmazás. Amit nyilván a rendszer újabb büntetésekkel torol meg.
De közben a hatások összeérnek. Mert ez ömlik a médiából, ez a közösségi médiából, az online játékokból, a hírekből, a plakátokról, a filmek közé becsempészett vizuális üzenetekből….. erő, erőszak, félelemkeltés, hatalmi visszaélések.
A gyerekekre és a felnőttekre is ez zúdul, és nem rendelkezik mindenki a hatások megszűrésének képességével. Aki pedig nem rendelkezik ezzel, mert alapkészséghiányos, mert sosem értelmezte, gyerekként sem a szülői tudatosságot, nincs világlátása, annál ezek a minták beépülnek. Ráadásul naponta kap mindez megerősítést.
Annyira érzem, hogy át kellene alakítani ezt is. Kidolgozni egy mentorálási modellt azok számára, akik nem képesek olyan életstratégiát építeni, ami más, könnyebb, jobb, mint amiben élnek, és amiben a gyerekeiket nevelik ugyanarra a sorsra.
Ma a világ szerencsésebb fele az önfejlesztés, az önmegvalósítás legsikeresebb módszereit keresi, és tanítja azoknak, akik a kidolgozókhoz hasonlóan fontosnak érzik ezt (jellemzően az üzleti szférában). Közben a világ nehezebb felén maradt családoknak való eszköztár marad egy leegyszerűsített, büntetésekben gondolkodó ósdi rendszerben (jellemzően az állami intézményekben).
Pedig lehetne másképp is. Ahogy a manipulálásukra építő hatalmi eszköztár kidolgozásra és kiépítésre került, ennek a mintájára elkészülhetne egy másik is. Aminek nem az a célja, hogy ott tartsa őket, ahol generációk óta élnek, akik csak a választásoknál lesznek érdekesek a hatalom számára, hanem pont az, hogy felismerje: ők is emberek, akikben lehetőségek vannak, akik többre képesek.
Azt hiszem, a felzárkóztatás, esélyteremtés legnagyobb kihívása, hogy hogyan lehet olyan protokollokat leírni, ami az egyediséget is képes kezelni. Az biztos, hogy nélkülözhetetlen lenne hozzá a problémák pontos beágyazottságának ismerete… az okok feltárásával. Erre sajnos a mai intézményrendszerben, ezzel a protokollal esély sincs. Így viszont nem lesz megoldás. Ezen az úton biztosan nem.