Írtam már erről, de muszáj még, mert a felelősség kérdése a kommunikációban nagyon fontos, a GDPR-tól függetlenül is. És azért is, mert jó példa arra, mennyire reziliensnek kell lennünk, alkalmazkodni a világ változásaihoz, jelen esetben a digitális térben gyorsan fejlődő kommunikációhoz. No meg az adományozók figyelmét is fel kell hívjuk pár dologra mindig, pár olyan kockázatra, ami távolról nem látszik, és a jó szándékban nem értelmeződik megfelelően.
Azzal kezdem, hogy amikor sok éve belekezdtem ebbe az egészbe, a digitális tér még sokak számára elérhetetlen volt. Nem volt még GDPR, fotóztunk, és a fotókkal illusztráltuk a leírásainkat. Akkor azt kellett megértetni azokkal, akiken segíteni akartunk, hogy meg kell mutassuk a szegénységet az embereknek, hogy elhiggyék, lássák… mert másképp nem tudunk segítséget kérni.
Ezt mindenki megértette, pláne, hogy így több adományt kaptunk, ami segítség volt nekik. Persze ennek is megvoltak a kihívásai. Pl. hogy közben meggondolták magukat, és bár adott pillanatban beleegyeztek a fotóba, amikor kikerült a közösségi médiába, az sem jelentett nekik gondot, de egy év múlva már úgy gondolták, nem vállalják. De közben a megosztásokkal elterjedt, újra-és újra felbukkant, ők pedig követelték, hogy vegyük le, ám ezt már nem lehetett.
Aztán voltak olyanok (már akkor is), akik visszaéltek a fotókkal, más kontextusba helyezték, és innen rossz üzenetek kapcsolódtak hozzá. Szerencsére ezeket tudtuk orvosolni, perrel fenyegettük az illetéktelen felhasználót, aki leszedte. De nyilván volt, amit nem láttunk…(Pedig hol volt még akkor a mesterséges intelligencia!).
A helyzet akkor kezdett változni, amikor a szegénységben is általános lett a facebook használata. Mindent láttak és látnak, értelmeznek, véleményeznek, sok dolgot félreértenek, és az egymás közötti kapcsolatban, kommunikációban is ott vagyunk mi is, az eseményeink dokumentálásával. Pl. egy adomány osztással, kirándulással, közösségi eseménnyel, amiről egyrészt hírt adunk, része a munkánknak, másrészt átláthatóságot biztosít a támogatók felé, az adományaik felhasználásáról. Ez azonban lehetőséget teremt irígykedésre, egymás sértegetésére is, a helyi komfilktusok kezelésébe egyszerűen beintegrálódik a mi kommunikációnk is.
És akkor még nem beszéltem a közösségi médiában a mások véleményéről, akik között vannak megerősítők, de ott vannak, túl nagy számban azok, akik a gyűlöletkeltésben, a másik megalázásában teljesednek ki, arccal, vagy arctalanul. Akiknek a kommentjeit olvassák azok is, akik a posztokban szerepelnek, és sérülnek. Sérülnek, mert vadidegen emberek, akiknek fogalma sincs az élethelyzeteikről, minősítik őket, durván sértegetve és általánosítva is.
Mindez oda vezet, hogy nagyon óvatosnak kell lennünk a kommunikációban. Meg kell védeni azokat, akikről írunk, a közegtől is, amiben élnek (szerencsére ez nagyon sokat szorult már vissza, a közösség fejlődésével párhuzamosan), másrészt a gyűlölködő, beteg lelkű távoliaktól. Ez most nagyobb kihívás, mert beleszól a politikai kommunikáció, konkrétan is, és példaadással is, amiben egyre mélyebbre csúszik a közbeszéd. Nincs morális gát, naponta rácsodálkozunk, hova jutottunk.
Hogyan lehet hát jól kommunikálni erről az egészről? Sokan választják, hogy csak a jó dolgokról írnak. Megható történeteket, a mélyszegénységből kitört fiatalról, csodálatos karrierekről. Azt erősítve ezzel, hogy “na ugye, csak akarni kell, és lám megy ez”. Csakhogy a probléma nem ilyen egyszerű. Mert óriási tömegek nem tudják ezt meglépni, az akarat elveszett valahol régen, és nincs, aki tömegesen újra tudná építeni. Mert ehhez rendszerszintű változásokra lenne szükség. Ezért tételmondatunk, hogy “nem egy gyerekkel akarunk százat lépni, hanem százzal egyet.”
Akkor hát meg kell mutatnunk a problémákat is. Csak így tudjuk megértetni, hogy mennyi ebben az egészben az egyén felelőssége, és mennyi azé a rendszeré, ami generációk óta nem tudott olyan segítséget adni nekik, amiben életstratégia-váltás következhetne be. A szőnyeg alá söpört problémák, a sikerkommunikációba csomagolt hatások, a hazugságok és a korrupció mára összeállt, megkövesedve tartja a nyomorúságban őket, és egyre nagyobb problémát jelent. Az érdekek pedig még mindig nem a megoldások keresése felé mutatnak.
Mutassuk fotókkal? Nem egyszerű…amiket fentebb leírtam, abból talán érthető. No de itt a történetmesélés… a storytelling műfaja. Remek eszköz, érzelmi töltetet ad, megérinti a jóérzésű embereket. Egy-egy sztori megírása, fotója sokakat elér, ezek kapják a legtöbb megosztást. És lesznek, akik rögtön segíteni szeretnének annak, akiről a sztori szól. Nem egy ember, hanem tíz. Néha még több. Ha az ember átláthatóan szeretné, akkor minden adományt eljuttat hozzá, lefotózza, visszacsatol.
Ám a szomszédban is élnek, az utcában is olyan családok, akiknél a szegénység mélysége azonos. Óriási feszültséget jelent, ha valakit elhalmoznak az adományok, míg a másik nem kap. Olyanról, hogy majd továbbadja a fölösleget a szerencsés, nem beszélhetünk. Túl sok egy szegregátumban az, aki rászorul, kezelhetetlenné válik a helyzet.
Ez nagy kihívást jelent a segítő szervezetnek is. Átláthatóan visszacsatolni, de közben valamiféle igazságosságot is tartani szinte képtelenség. Próbáljuk persze megbeszélni ezt az adományozókkal, tartalékolni amit lehet, későbbre, közben a közösségel is megbeszélni a helyzetet, de nem egyszerű. Az adományozók mind jószándékúak, ők segíteni szeretnének.
Az is előfordult egyszer velem, hogy a kollégám történetét egy másik nehéz sorsú idős asszonyhoz csatoltam, aki szintén fel szokott keresni minket krízishelyzetben. Amikor vagy öten jelentkeztek, hogy segíteni szeretnének, akkor derült ki számomra, hogy nem is arról van szó, akit én hittem. Nagyon kínos volt, de bevallottam a támogatóknak, remélve, hogy a hitelességem nem csorbul. És persze tanultam belőle, hogy pontosan tájékozódjak, mielőtt elragad a hév, és nyilvánosan mesélem el a történetét.
Szóval, miközben a kommunikációs technikák rohamtempóban fejlődnek, újabb és újabb kockázatokat jelent ebben képviselni a társadalmi leszakadás ügyét…és az emberi méltóságét. Mert azt hiszem, az a legfontosabb “iránytű”. Hogy mindig figyeljük a másikat, azt is, aki ad, és azt is, aki kap. Hogy mindenki töltekezzen egy-egy helyzet megoldásából.
Nagyon fontos a hiteles kép. Bár a romló és gyűlölködő világban már rég cenzúrázom magam én is. Nem osztok meg olyan történeteket, melyekre tudom, ráakaszkodnának azok, akikkel nagyon nehezen lehet megértetni a generációs szegénységet. És nagyon fontos, hogy ne ártsunk. Mert a helyzet így is elég borús. Az pedig, ha valószínűtlen rózsaszín képet festünk róla, szerintem bűn. Olyan, mintha egyszerű lenne, mintha meglenne a megoldás. De ez csak a megvalósítót hivatott fényezni. Ha egyszerű lenne, már rég megoldódott volna.
A megfelelő kommunikáció ebben a munkában szükséglet, és nagy kihívás. Tanuljuk, folyamatosan. Mert jól szeretnénk csinálni.