A generációs szegénység ciklikusan ismétli önmagát. A legnagyobb kihívás az, hogyan tudunk olyan hatásrendszert működtetni, ami legalább egy kicsit elmozdítja a következő generációt a szülői mintától, és másképp, reménykeltőbben tudnak alakulni a sorsok.
Nehéz ez minden területen, iskolázottságban, családon belüli erőszakban, önfenntartási képességekben, pénzügyi tudatosságban, de talán a legnehezebb ott, ahol az életstratégiák a kriminalizációval párosulva épülnek fel. Míg a többiben fel tudunk mutatni eredményeket a változás elindulására, ezen a területen a tapasztalataink azt mutatják, teljesen reménytelen.
Arról már többször írtam, hogyan épülnek fel életstratégiák a szürke-feketezónában a mindenben hiányt szenvedő településeken, különféle illegális szolgáltatásokkal, mint a dohányárusítás, a boltocskázás, a pénzért fuvarozás, az üzletelés, vagy a különféle uzsora. Írtam, hogy ezeket elnézi a rendszer (egy bizonyos mértékig, vagyis addig, amíg az nem lesz túl erőszakos), mert ezek nélkül a kis falvak már nem élhetők. Ugyanakkor a másik nyomorúságán felépülő hierarchizálódás nagyon sok mindent meghatároz a közösségben, és folyamatosan amortizálja a pozitív hatásokat.
Még rosszabb a helyzet a kriminalizálódással. Bár az is világos, hogy a kettő között nagyon elmosódik a határ, sőt, össze is mosódik a kettő, nehéz szétválasztani a látszólagosan “csak” illegális pénzszerzést a kriminalizációtól. Mert a dohányárusításba könnyen bejön a herbál, az üzletelésbe a betörés, vagy a kristály árusítása, a pénzért fuvarozásba a prostitúció, és mind mögött ott van az agresszió, a fenyegetés, az erőszak.
Azt pedig, hogy a jogkövető magatartást értékké emeljük a közösségekben, nos, ez naiv ábránd. Egy olyan országban, ahol a korrupció ennyire beépült, ahol lentről a legmagasabb szintig érnek fel a szálak, ott ezt képtelenség. Mikor naponta kap megerősítést az az üzenet, hogy a pénz a legfontosabb, az, hogy hogyan jutsz hozzá, senkit nem érdekel, de a pénz hatalom, és annak birtokában mindent megtehetsz, felelősségre vonás nélkül, nos, akkor ez felhatalmazást ad mindenkinek. Boldogulj, ahogy tudsz, a morális kérdések senkit sem érdekelnek.
De térjünk vissza a generációs megközelítéshez. Oda, ahol a kriminalizációs mintázat nagyszülőről szülőre, szülőről gyerekekre adódik tovább. Mert zsigerileg épül be az attitűd, ami ennek megágyaz. A pénz mindenek felettisége, az erőszakkal biztosított hatalom fenntartása, a szülői példa ezt erősíti. Tanulni? Ugyan minek? Legfeljebb gyúrni kell, hogy a kellő fizikai erőnlét meglegyen, és persze a nyolc osztály megszerzése célszerű, a jogosítvány miatt. Mert az autó is része ennek az életformának, nemcsak a külsőségek megerősítése miatt, hanem munkaeszközként is.
Amikor valamelyik kör átmenetileg megszakad, és börtönbe kerül az illető, akkor gondolhatnánk, hogy az majd visszafog valamit ebből az életvitelből. A valóság azonban nem ezt mutatja.
A börtönviselés sokkal inkább rangot jelent ezekben a családokban. A gyerekek kipöttyözik a “börtöntetkót” a kezükön, büszkén mutatva, mint egy erőt adó valamit. Büszkeséggel mondja pl. az egyikük, hogy “az én apukámnak karperec van a bokáján”, és körbesandít a többiekre, hogy begyűjtse az elismerő pillantásokat.
A börtönből való kiszabadulás pedig sokszor családi ünnep, nagy bulival. Nyoma sincs annak, amit egyébként várnánk. Sokszor láttuk, ahogy dicsőségként élik meg a rendőrséggel való konfrontálódást. Ezek a példák, minták vannak a gyerekek előtt, és természetes, hogy ezt követik, nem pedig az iskolai olvasmányélmények idilli példáit.
Persze vannak a kapcsolatrendszerünkben olyanok is, akik korábban voltak börtönben, de megtanulták, hol van az a határ, ameddig elmehetnek. Nem azt jelenti ez, hogy ők jogkövető magatartással élnek, hanem azt, hogy pontosan tudják, mennyi a kockázat, megvan a háttértudás, és képesek elkerülni a visszakerülést. De az ő családjaikban is beépült elemként van jelen a kriminalizáció, ők is átadják azt a viszonyulást, tudást, sőt, kapcsolatrendszert is, ami a boldogulásnak ehhez az útjához kell. Ők használnak a közösségből sokszor olyan, gyerekként sajátos nevelési igényű fiatalt, akinek a döntési képességei hiányosak, befolyásolhatók, kaphatók mindenre, és elviszik a balhét, ha kell.
Régebben még találkoztunk pártfogókkal, akik segítettek a visszailleszkedésben. Mentorálták őket a börtön után, munkahelyhez segítettek, figyeltek rájuk. Voltunk kapcsolatban olyan civil szervezetekkel, amelyek a fogvatartottak és a családjaik közötti kapcsolattartásban dolgoztak, ez is egy reintegrációt támogató munka volt.
Azt tudom, hogy 2015-ben az integrációs utógondozás a büntetés-végrehajtáshoz került, és ez átalakította a gyakorlatot. Nemrég beszéltem valakivel, aki ebben dolgozott, és megerősítette, hogy a reintegrációs szolgáltatások nem igazán hatékonyak. A jogi keretek ugyan adottak, de önkéntes alapon lehet igénybe venni, és ezzel kevesen élnek.
Feltehetően azért, mert nem az a vonal erősödik meg, hogy szakítsanak a korábbi életükkel, és valamiféle új sorsépítésbe kezdjenek, hanem az, hogy folytassák, ami eddig volt. Vagy az a baj, hogy ebből a helyzetből nagyon nehéz munkahelyet találni, kiszámítható életet építeni, esetleg nagyságrendileg kevesebb pénzből élve, mint a börtön előtt… miközben ott a lehetőség a kapcsolatok felelevenítésére, és a folytatásra. Ez kisebb erőfeszítés és biztosabb pénzhez jutás, ráadásul teljesen más szerepet jelent. Míg a munkahelyen, amit segítséggel megkaphat, mindig gyanakvás veszi körül, a hierarchia alján van, és nem szólhat semmiért, mert akkor rögtön megkapja, hogy “na ugye…”, addig a kriminalizációs térben hamar visszakerülhet a csúcsra, tekintélye és hatalma lesz újra, amit csak tovább fényez az, hogy priusza van.
Azt gondolom, ez is egy bonyolult szocializáción alapul, amivel most nem tud mit kezdeni a rendszer. Vagy nem is akar foglalkozni vele. Az EU összehasonlító anyagaiból látszik, hogy a magyar rendszerben az alternatív programok és reintegrációs szolgáltatások nem olyan fejlettek, mint más európai országokban.
Ez is egy olyan terület lett, ami folyamatosan romlott. Nem kerül fókuszba, pedig az élhető társadalomra nézve nagy kockázattal bír. Van olyan a kapcsolat rendszerünkben, akinek minden letöltött büntetés után érzékelhetően nőtt az agresszivitása. És érthetetlen számomra az is, hogy több ügye van folyamatban, amelyek még bírósági szakaszban vannak, vagyis nincs ítélet, de közben kiengedik, és amíg szabad lábon van, addig újabb bűncselekményeket követ el. Persze tudom, hogy túlterhelt az ügyészség, túlterhelt mindenki, zsúfoltak a börtönök, nincs megfelelő szakember, nincs reintegrációs hajlandóság bennük, stb. Csak azt nem tudom, hogy ennek így mi lesz a vége.
Nem hiszem, hogy ne lehetne megoldást keresni. Valahogy ezek az életutak is átalakíthatók. De most csak eszköztelenül nézzük az ismétlődésüket.