Sokakat, engem is felháborított Pintér Sándor kijelentése a kórházban maradt csecsemőkkel kapcsolatban, mikor egy riporter rákérdezett, hogy mi a helyzet a több mint 300 babával. A cinikus válasz így hangzott: “Nem mi szültük őket, és nem mi hagytuk ott.”
Mivel a mi kapcsolatrendszerünkből is maradt már bent csecsemő, gondoltam, írok kicsit erről… Főleg arról, hogy miért érzem azt, hogy itt megint az egyéni felelősség körébe soroltatott minden, miközben az állam felelőssége fel sem vetődött.
Nem megyek most abba bele, hogy egy ilyen kijelentés milyen személyiséget takarhat, és abba sem, miféle rendszerszintű politikai attitűd van a mögött, ha egy fontos miniszter így nyilvánul meg. A másik oldalt szeretném inkább megmutatni. A problémahalmazt, ami a kórházban maradt babák mögött van.
Talán azzal kezdeném, hogy miközben vészesen és folyamatosan csökken a népesség, és a kormány családpolitikája pont a gyerekvállalást támogatná, nem számolnak azzal a világszerte látható ténnyel, hogy a legtöbb gyerek a szegénységben születik. Itt is hal meg a legtöbb csecsemő, itt van a legtöbb sérült gyerek, és itt nem jutnak hozzá a nők a fogamzásgátláshoz, a tudatos családtervezés lehetőségéhez sem.
A világ szegény országaiban így nő a népesség, a gazdagabb felén pedig nem. Így van ez nálunk is, a leszakadó térségekben születik a legtöbb baba, és itt van a legtöbb abortusz is. Mert itt sem érhető el a fogamzásgátlás, ezért marad az abortusz a nem kívánt terhesség elkerülésére.
Ahol ugyanis a napi létszükségleteket nem tudják fedezni a hónap végéig, ott nem a fogamzásgátló beszerzése lesz fontos. Van persze más is. Az egészségügyi szolgáltatások elérésének nehézségei (felíratni a fogamzásgátlót, feltetetni a spirált szakrendelőbe kell utazni), a félelem, a tévhitek, vagy a férfiak felelősségvállalása a kérdésben. A prevenció és az edukáció hiánya, a megszokott női minta, a főállású anyaság átörökítése, annak minden viszonyulásával.
Mert itt gyökerezik az abortusz természetessége (amit a szívhang meghallgatása nem változtatott meg), a családon belüli erőszak elfogadása, az, hogy a férfiak nem használnak gumióvszert, és a terhességet a nő személyes ügyeként kezelik. (Tisztelet annak, aki ezen már túl tudott lépni.) Itt gyökerezik az, hogy a lányok nem tanulnak tovább, hogy egy nő nem vállal munkát, háztartásbeliként éli le az életét.
A babák egy részét otthagyják. Ezek mögött kötődési zavarok vannak, traumatizált életek, a szülői kompetenciák hiányának átörökítése, sok esetben állami gondozás, gyerekként elhagyott, durva lelki sérüléseket okozó szülők. Megfigyelhető ez a minta is, generációról generációra, az állami gondozottból a gyerekéről könnyedén lemondó anya lesz, a gyermeki ragaszkodást meg nem élt gyerekből, a kisdedhez nem ragaszkodó anya.
A babák másik részéről a rendszer dönt úgy, hogy nem vihető haza. Sokan hiszik azt, hogy itt csupán a fizikai feltételek hiányoznak, és a gyámhivatalt vádolják lelketlenséggel. Én azonban úgy látom, hogy (és ez nemcsak a kismamákra vonatkozik) a mélyszegénység mögött mindig életvezetési kompetenciahiányok állnak. Igazolja ezt az a sok próbálkozásunk, amikor a feltételeket megteremtettük, hogy a baba hazaadható legyen, de a kicsi veszélyben volt, nem gondoskodtak róla megfelelően, és nem sokkal később kiemelésre került.
Mert ez egy nagyon nagy küzdelem és óriási felelősség. Végül pedig, ha mégis tragédia történik, jön a “hogy nem lehetett észrevenni?” kérdése, vádolva azokat a szakembereket, akik képtelenek voltak a gyerek biztonságát folyamatosan felügyelni. Nyilván nem védem azokat a szakembereket, akik nincsenek a helyzet magaslatán, hiszen van ilyen mindenhol, minden szakmában. De azt is látni kell, hogy az ilyen szülő nem partner, mindent elkövet, hogy ne kelljen kapcsolódnia azokhoz, akik felügyelnék a baba fejlődését. Eszköztelenné válnak a szakemberek, túlterheltek, nem elég a tudásuk (sok esetben pszichiátriai problémák is húzódnak a szülői kompetenciahiány hátterében). Mindenki retteg a tragédiáktól, inkább úgy előzik meg, hogy a csecsemő kórházban maradása mellett voksolnak. Mert ott legalább az életfeltételek tekintetében biztonságban vannak.
Azért látom ezt így, mert az esetkonferenciákon mi is ott vagyunk, látjuk a rendszerben dolgozókat is, és én még nem tapasztaltam ellenséges viszonyulást a részükről, sokkal inkább azokat az okokat, amit fentebb írtam. Bár lehet, nekünk csak szerencsénk van… és a sokéves együttműködés eredménye az, hogy nálunk felelős döntéseket hoznak.
Na, és azért azt is mondjuk ki, hogy a lakhatási szegénység nem egy gyerekbarát környezet. Ebből kitörni, túllépni a kártyás villanyórán, esetleg bevezetni a vizet, reménytelen vállalkozás. A közmunkabér, a családi pótlék nem sok mozgásteret ad, a feketezóna adja a legtöbb helyen a túlélést. A pénz pedig mindig kevés ilyen árak mellett.
Azért gondoljunk bele, hogyha nincs tápszer, az milyen helyzet lehet. Az pedig, hogy legyen, ahhoz pénz kell, tudatos tervezés előre, számítva a hét végére is. És étel még, hogy a nagyobb, nem tápszeres gyerek ne erre szoruljon rá, mert ő is éhes. Hány esetben kellett ilyenkor “tüzet oltanunk”, segíteni, hétvégén is, ünnepnapokon is, hogy ne történjen nagyobb baj, és a gyerek a családban maradhasson! Hányszor kellett elmagyaráznunk, hogy így nem lehet, ennél nagyobb felelősséggel kell gondoskodni egy gyerekről. Hogy nem lehet egy picinek “csócsálni”, előrágni neki egy felnőtteknek való ételt… mint régen. Mert régen szoptatták a babákat, sokáig… évekig is, és közben szokott rá más ételekre.
És mielőtt bárki megerősödne a miniszter által képviselt egyéni felelősség körébe hárításnak, jelezni szeretném azokat a pontokat is, ahol az állam felelőssége látható.
Mert az, hogy valaki nem tud másfajta életstratégiát felépíteni, és csak a családi minta öröklődik át, abban van felelőssége az államnak. Kezdeném az oktatással. Ahol alapkészségeket és alapvető világlátást kellene adni a gyerekeknek, szexuális felvilágosítással, pénzügyi tudatossággal, tervezési képességekkel, olyan szociális készségekkel, amelyek ezeknél a gyereknél hiányosak, vagy félrecsúsztak. Ebben azonban a szegregálódott iskolák a leszakadó térségekben nem jeleskednek. A központi irányítás elszakadt a valóságtól, és nem hajlandó szembenézni azzal a komplex problémahalmazzal, amely a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek mögött húzódik.
Aztán ott van a családok jövedelme. A közmunkabérből nem lehet megélni. Minden a feketezóna felé tolja őket, a mobiltásra képtelen családok csak a napok túlélésre tudnak fókuszálni. Az alapkészség-és munkavállalói kompetencia-hiányos felnőttek nem tudnak munkaerőpiaci szempontból pozícióba kerülni. Két generációt engedett már így ki az oktatási rendszer. Nincs létbiztonság, nincs elég jövedelem.
A lakhatási szegénység sok mindent meghatároz. A családtámogatási rendszerek nem ennek a társadalmi csoportnak íródnak. Ők ezeket sosem tudják igénybe venni. Többgenerációs családok nyomorognak rossz állapotú ingatlanokban. Házvásárlásra nincs lehetőségük. Mert ahhoz pénz kellene.
A szociális-és egészségügyi rendszer nem képes prevenciós munkát végezni. Ügykezelői szemlélettel működnek, és az okokkal nem tudnak foglalkozni. Hatósági szerepük miatt nem tudnak bizalmi kapcsolatba kerülni a családokkal, mindent áthat a paternalista viszonyulás.
A gyermekvédelmi rendszer romokban… A megélhetési nevelőszülőktől az állami gondoskodásból kikerült fiatalok helyzetén át a rendszeren belüli abúzusokig, a szökésektől a napi étkezés normatívájáig, a kiégéstől a kriminalizációig annyi a baj, hogy felsorolni sem lehet. Az örökbefogadás problémáit terjedelmi okok már ide sem hozom.
A megoldást a rendszer most a csecsemőotthonokban látja. De borítékolni lehet, hogy ez nem lesz megoldás, csak átkerülnek a babák egy másik épületbe. Látszatintézkedés. A gyerekeknek család kell. Biztonság, szeretet. Olyan intézményrendszer, ami támogatja a gyerekek családban történő felnevelését. Ami segít ott, ahol baj van. Ami arra törekszik, hogy megtörjenek a generációk óta ismétlődő körök.
De ez most esélytelen. Most ennyi van: “nem mi szültük őket”. Nincs vele dolga az államnak. Ja, igen…ez a magyar állami gondoskodáspolitika. Mindenki felelős, csak az állam nem. Annak, a döntéshozók szerint nincs dolga a társadalmi leszakadásban élőkkel.