Nos, eljött a szerepváltás ideje a munkámban, ami minden előzetes felkészülés ellenére nagy kihívás. A héten a kollégáim elkezdték a munkát, és én nem kezdtem velük az irodában.
Sok riport megjelent velem, és látom, hogy sokan csak a címeket olvassák, amelyeket úgy fogalmaztak meg, mintha abbahagynám, visszavonulnék, máshol a címben az volt, mintha feladtam volna, holott erről szó sincs.
Más szerepben leszek, de maradok az Igazgyöngyben. Csak az operatív részből próbálok visszavonulni, aminek az első lépéseit most élem át én is, és a csapat is. Erről szeretnék most írni, hogy miért érzem ezt fontosnak.
A generációs szegénység (gyakran használom így ezt a kifejezést) a nevében is jelzi: generációk óta halmozódó problémáról van szó, generációs mintákat kellene megtörni, melyek mindig az adott kor túlélési stratégiáihoz kötődtek és kötődnek, és nem teszik lehetővé az életstratégia-váltást. Ez így önmagában kimondva is nehéz, időt, energiát igénylő munka, hátmég ha azt is hozzávesszük, mit jelent az “adott kor”, ami most nem segíti, sokkal inkább gátolja ezt a váltást.
A megoldás sem bontakozik ki ripsz-ropsz, mindig csóválom a fejem, mikor bárhol felbukkan a tuti megoldás híre, melyek csak egy lehetőség nyújtásával hírelik ennek az iszonyúan bonyolult problémának a megoldását. Mert pontosan tudom, hogy ez nem így van, feltehetően “nem annyira mélyen” élő családokkal dolgoztak, olyanokkal, akik “fogadókészek”, hogy idézzem azokat a fogalmakat, melyek az ilyen látványos sikerek mögött vannak. És egy csapásra befogadóvá váló többségi szülők is vannak ezekben a történetekben, amiről megint pontosan tudom, hogy nem ilyen egyszerű. No és ott van az időfaktor is, amiről a múltkor írtam, az a bizonyos beépülés, amihez évtizedek kellenek, hogy kimondhassuk: biztos a változás.
Persze nem akarom meghazudtolni a tuti-sikeres modelleket, biztosan van, akinél sikerült elmozdulni, csak azt jelzem, hogy nem mondhatjuk rájuk, megoldották a generációs szegénység problémáját, mert az ennél sokkal bonyolultabb. Pláne nem, hogy tömegesen. Vagy, hogy ugyanaz a módszer sikeres lesz mindenhol.
Sok rossz politikai döntés hozta létre a helyzetet, a valós képpel szembe nem néző kormányzás, a kormányváltásonként új programok (a régiek törlésével), ami eleve gátja annak, hogy a generációs léptékű hatás kibontakozzon. Persze az elmúlt tizenöt évben ez nem lett volna akadály, de itt meg más folyamatok kezdtek megerősödni, a korrupció, az oktatási szegregáció, a gyűlöletkeltés, a családok közötti különbségtétel, stb. Ma rosszabbul állunk, mint korábban.
Szóval, ebben a munkában nem gondolkodhatunk egy ember munkában töltött aktív idejében, itt bizony, ha felelősen gondolkodunk az ügyről, muszáj úgy dolgozni, hogy az alapítás után nemcsak huszonöt évvel, hanem újabb huszonöttel is működnie kell egy szegénység ellen küzdő alapítványnak. Ez pedig felelős alapítói, vezetői viszonyulást kíván.
Ami magában hordozza a hátralépést. Először persze az embernek magában kell ezen dolgoznia. Megérteni, hogy nem róla szól ez a történet, hanem az ügyről. Nem eshet a nárcisztikusság csapdájába, hogy ő az alapító, ezt ő találta ki, és ezért fényes glóriával a fején szentté avassa magát, majd bizonyítékul, hogy nélküle nem megy, nézze végig a teremtménye szétesését.
Hogy a kormányzati fogalommal éljek, itt is “átívelő” stratégiára van szükség, csak itt annyival egyszerűbb a helyzet, hogy nem kell kidobni az előzményeket, mert azok az alapértékek, melyek mentén elkezdtünk dolgozni, azok időtállóak, egyetemes emberi értékeken alapulnak. És nemcsak a szavak szintjén…hanem a valós tevékenységekben is. Bár ez biztosan menne magasabb szinten is… de közbeszól a hatalomvágy, a hatalommal járó lehetőségek, ami eltorzítja azokat az embereket , akik számára az önreflexió és az önfejlesztés ismeretlen fogalmak.
Szóval, nagyon izgalmas ez a folyamat, ahogy figyelem magam is, és a többieket is. Mert beugrottam azért kicsit a központba, és láttam, minden úgy megy, mint eddig. Jönnek az iskolaszer-adományok, láncba állva adogatják fel a kollégák az emeletre, örülve minden darabnak. Fent pedig készülnek a csomagok, és megindul a kiszállítás is. Jókedv volt, pezsgés, mint mindig, amikor a szabadságok után elkezdjük a munkát.
Figyeltem magam is, és azt láttam, hogy boldog vagyok. Mert látom, hogy működnek. Felelősen, összetartva. Nincs bennem sem szomorúság, sem félelem. És így könnyebben megtalálom én is a helyem az új szerepkörben.
Ami munka lesz nekem is, max. napi négy órában, home-office-ban, elérhetően, de nem a nyakukban lihegve, hanem hagyva őket dolgozni, hogy egyedül bírkózzanak meg a napi kihívásokkal. Én pedig a stratégia, a kommunikáció és az ügy-képviselet területén dolgozom tovább, segítve és felkészítve őket arra, hogy egyszer majd ezeket is ők vigyék tovább.
Gondolkodni, elemezni, írni, tanulni, összekapcsolni a tanultakat a tapasztalati képpel…ez lesz a fő dolgom… és bizonyítani, leírni, nemcsak a sikereket, hanem a kudarcokat is. Azt is, hogyan lehet elkerülni a buktatókat. Melyek az általános ívek, lépések, folyamatok, melyeket meg kell lépni ahhoz, hogy elinduljon valami. Leírni úgy, hogy abban a települések egyedisége is értelmezhető legyen. Nagyon izgalmas kihívás ez, és csak azért tudom majd ezt az egészet ebben az irányban folytatni, mert benne van az eddigi munkánk minden tapasztalata, és benne lesznek a továbbiak is.
No és van más is, ami munkát ad majd. Pl. hogyan értelmezzem ezt abban a morális buborékban, amiben most érzem magam. Milyen ez a buborék? Jól szolgálja az ügyet, vagy nem? Kik férnek bele, és kiket nem tudok befogadni? Korszerű vagyok benne az elveimmel, vagy idejétmúlt, mert a világ már nem úgy működik, ahogy én szeretném?
Mert ezt is át kell majd adnom valahogy…és a határon egyensúlyozás képességét is. Meddig lehet kompromisszumokat kötni, vagy ragaszkodni az elveinkhez? Mikor, mit kockáztatunk vele? Mikor kell megszólalni, mikor jobb kivárni, csendben maradni? Mivel érdemes törődni, és mire nem kell odafigyelni egy percre sem? Mire kell igent mondani, és mire nemet? Nekik is meg kell tanulni az egyéni elvek és az ügyképviselet összhangját, ami korántsem egyszerű.
Ma hívott valaki, és visszamondott egy meghívást. Őszinte volt, elmondta, hogy politikai kockázata van, ha minket hív meg. És utálta helyzetet, de döntenie kellett, és így döntött. Hogy nem mer minket bevállalni. Megértem, ha nem is gyakran, de előfordul velünk az ilyesmi. Ilyen a világ körülöttünk. Ez is egy morális buborék, az övé, amit nem érez a magáénak, de a külső kényszer erre viszi, és egyelőre nem tud ellene tenni. „Majd, ha változás lesz, jelentkezem…”-mondja.
Morális buborékok… ha vizualizálom magamban, mind más színűnek képzelem, hiszen mindannyian mások vagyunk. Ezek a buborékok mozognak a társadalom terében, néha egymáshoz ütköznek, van, ami szétpukkan, más pedig összetapad. Több buborék is összeolvadhat, ami egyre több embert jelent. És egyre sokszínűbb buborékot eredményez, ami nő… és egyszer talán befogadja az egész társadalmat.