Aki dolgozik a társadalmi leszakadásban élőkkel, az érteni fogja, miről beszélek… Persze mindig remélem, hogy más is. Folyton próbálom megértetni az okokat, amelyek egy-egy jelenség mögött vannak. Meg persze előtte megérteni is, ami sokszor nekem sem egyszerű. Mert nehéz ez, még akkor is, ha az ember nagyon empatikus. Nehezen lehet feldolgozni ugyanis, ha dolgozik valamiért, hisz benne, aztán kiderül, hogy nem volt eredménye, és értéktelenül pattan le azokról, akikért az egészet összehozta.
De mindenből tanulunk, és igyekszünk másképp megközelíteni a problémát. Mert egyszer csak találunk valami megoldást… olyan nincs, hogy nem.
Amikor az ember kirándulni, táborozni visz gyerekeket, akkor az első, a legfontosabb, hogy legyen olyan bizalmi légkör, amiben a szülők nyugodtan elengedik velünk őket. Hogy tudják, rendben lesz minden, vigyázunk rájuk, nyugodtan ránk bízhatják. Ma már ez nem gond, de az elején nem volt egyszerű.
Aki nem utazik sosem, annak gyerekként nem mindig sikerül élményként megélni a kirándulást. Olyan dolgokra fókuszálnak, amelyek teljesen lényegtelenek, és nem tudnak kijönni egy spirálból, ha nem segítünk. De mi, kísérők, tudjuk, ismerjük már ezt. És rátereljük a figyelmet arra, ami fontos. Nem az, hogy mi van a szendvicsben, vagy, hogy ki mellett ül éppen, hanem a látvány, az esemény. Ehhez sokszor mesélünk a buszon arról, merre járunk, vagy éppen énekelünk, kihez mi illeszkedik jobban.
Mert a “mimóza-pozícióban” könnyen minden rossz lesz. És megy a telefon haza, hogy éhes, és nem jó a kaja. Rossz az ágy. Meg unalmas itt lenni. Na, ez az a spirál, amiről beszélek.
Az utóbbi években, mióta minden társadalmi csoportban megjelent a gyerekeknél is a mobiltelefon, ez új kihívást jelentett. Mert képesek egész idő alatt azt nyomkodni, és nem figyelni semmi másra. Érthetetlen feltétele lett ez mindennek, ma pl. ketten mondtak vissza egy tábort, mert nem lesz net, és az nem elég, hogy telefonon este beszélhetnek egymással a szülők és a gyerekek. A telefont ezeken a kirándulásokon, táborozásokon korlátozzuk, mert különben nem tudjuk kirángatni őket a buborékukból.
De hihetetlen, hogy a szülők is milyen furcsán élik meg ezt, mióta ez a mobilos világ van, mintha a folyamatos kapcsolattartás nélkülözhetetlen része lenne az életüknek, annak ellenére, hogy a beszélgetések nem tükröznek olyan információáramlást, ami indokolná ezt. Ugyanazokat ismétlik, a lényeg nem a tartalom, hanem az elérés.
Nagyon gondosan, körültekintően szervezzük meg mindig a kirándulásokat. Az első az általunk összeállított névsor-ajánlás, amit hosszas egyeztetés előz meg a kollégák között. Utána jön a családdal történő kapcsolatfelvétel, akar-e jönni a gyerek, (ez már nem kérdés az utóbbi időben), engedik-e a szülők, nem ütközik-e valami programmal. Egyeztetünk persze az iskolával is, először csak a dátumot, később a névsort is.
Mindig vannak tartalékok is a lista végén, hiszen az életszerű, hogy valaki estére megbetegszik, és reggelre gyorsan keríteni kell valakit a helyére. Minden szülő tudja, kit kell keresnie, ha ez előfordulna, messengeren, telefonon, akár késő este is.
Ennek ellenére megtörténik még mindig, hogy reggel nincs ott valaki. Ha sikerül elérni a szülőt, a reakció az, hogy a gyerek meggondolta magát, mégsem akar jönni, vagy még aludni akar (ha korán indulunk). De van, hogy fel sem veszik a telefont. A helye pedig ott marad üresen. Elvettek egy lehetőséget egy másik gyerektől.
Sokat küzdöttünk már ezzel. Hogy érezzék a felelősséget. Azt tudni kell, és nyilván van összefüggés is, hogy nálunk semmit sem kell fizetni a kirándulásért, és nem is kell semmit hozni. Nem teszünk különbséget a gyerekek között, mindenki mindent kap. Tízórait, vizet, fagyit, belépőt, ebédet, uzsonnát. No és az útiköltséghez sem kell hozzájárulniuk. Ez pedig nem kevés, egy fővárosi kirándulás a busz nagyságától függően 200-400 ezer Ft is lehet.
Azt hiszem, érthető, hogy szeretnénk feltölteni minden helyet, ha már tudtunk a kirándulásra pénzt szerezni, pályázni. Ha fizetős lenne, akkor nyilván az lenne a gond, hogy nincs rá pénz… ha meg ingyen van, akkor olyan, mintha semmi felelősséget nem kellene vállalni semmiért. Ördögi kör.
A gyerekeknél sok ígérgetés, figyelmeztetés után végül bevezettük, hogy aki indok nélkül “csak” nem jön az előző nap még megerősített helyére, azt legközelebb nem visszük kirándulni. Hogy érezzék, van következménye annak, amit tesznek. Ez mostmár egyre hatékonyabb így. A gyerekeknél.
De szervezünk néha felnőtt kirándulásokat is, a közösségfejlesztés keretében. Itt nem mi állítjuk össze a névsort, ők jelentkeznek, itt is van lista, vannak tartalékok is. Itt is ingyen van minden, itt is sokat dolgozunk a forrás előteremtésén, a programon, hogy a lehető legtöbb dolog beférjen, de időben hazaérjünk, hiszen otthon várják őket a gyerekek.
És itt is ugyanaz a mintázat: mindent lefixálunk, mindenki tudja az alapítványi munkatársak elérhetőségét, hogyha valaki megbetegszik, szóljon, hogy a tartalék listáról bekerülhessen az, aki kiszorult. De a kora reggeli indulásnál hiányoznak. Mindenki vár, telefonálunk, egyikük fel sem veszi, a másik kettő betegségre hivatkozik. A kérdésre, hogy miért nem szólt, nincs elfogadható válasz. A busz elindul, három hely üres, miközben többen maradtak le, mert nem maradt nekik hely, és a névsor végén voltak.
Így már az ember összerakja a gyerekek viszonyulását is. És a képlet is ugyanaz: ha fizetni kellene érte, azért nem jönnek, mert nincs rávaló, ha ingyen van, nem számít, akkor kényük-kedvük szerint döntenek. Ilyen kirándulásra egyébként zömük sosem jut el… de a lehetőség ennek ellenére nem tűnik eléggé fontosnak. Gondolhatnánk, hogy éreznek valami felelősséget a közösségben, hogy kiszorítottak valakit, aki szívesen ment volna, de nem. Mint ahogy fel sem merül az sem, hogy mennyit dolgoztunk a több százezer forintos kirándulási lehetőség előteremtésén.
Most itt a kérdés, hogy próbáljuk ezt megértetni a felnőttekkel. Hogy van felelősségük, és van következménye annak, amit tesznek. Tőlük is vonjuk meg a következő lehetőséget, mint a gyerekektől? Vagy vigyük a közösség elé, és próbáljuk meg együtt megértetni?
Nyilván keresnünk kell valami megoldást. De nehéz ez. És abban sem vagyok biztos, hogy az a pont a lényeges, hogy ingyen van. Valami más van, ami valahol elakadt: hogy közösségi lények vagyunk, és arra kellene törekednünk, hogy a közösségen belül segítsünk egymásnak, hogy jól érezzük magunkat együtt. De még mindig (bár haladunk) sok esetben legyűri a közösségi érzést az egyén pillanatnyi érdeke. Ami lehet, most csak annyi, hogy ez a hely az övé volt. És innen azt csinál vele, amit akar. Mert ez neki jár. Másnak meg nincs hozzá köze.
De a közösség hat az egyénre, ezt számtalanszor megtapasztaltuk. Most is ebben kell gondolkodnunk, amikor a megoldást keressük.