Elképesztő bonyolult élethelyzetek között kellene megkeresnünk a kiutat. És már rég nincs az a helyzet, hogy tudjuk, van hova fordulni megoldásért. Lassan már tanácsért sem. Magunk maradtunk, ötletelünk, próbálkozunk, hogy a gyerekek miatt tudjunk valami megoldást találni.
Próbáljuk persze ezt közösen megtalálni azokkal, akik a rendszeren belül ezekért a családokért dolgoznak. De ott meg gyakran a határtartások, egymásra mutogatások, másképp értelmezések zsákutcájába futunk. Tényleg ünnepnek számít, mikor együtt sikerül megoldani valami teljesen esélytelen ügyet. Mert van, hogy sikerül. De ritkán. Túl ritkán.
Ráadásul benne van az is, hogy néha még magunkat is győzködnünk kell, mert vannak olyan etikai buktatók, melyek között nekünk is erőt kell merítenünk valahonnan, hogy segítsünk. Mert mi is emberek vagyunk, egy értékrend mellett elköteleződve, amiben a gyerekek biztonsága, fejlődésének biztosítása a meghatározó. De a felnőttek sokszor teremtenek olyan helyzetet, amiben, még ha értjük is a miérteket, nagyon nehéz együttműködőnek lenni, megoldást keresni. Mert pontosan tudjuk, hogy képesek minket is használni, kihasználni azt, hogy a gyerekek mellett vagyunk, és amint megoldást adtunk egy problémára, azonnal visszarendeződik minden. Hiába állapodtunk meg, nem lesz változás. És nehéz ám, mikor az ember dolgozott valamiért, és azt érzi, kihasználták, átverték. És néha még röhögnek is rajta.
Persze ez megint egy olyan terület, amiről nem illik beszélni azok szerint, akik csak messziről nézik ezt a munkát, vagy a terepen vannak ugyan, de „nem olyan mélyen levő családokkal” dolgoznak. Vagy a minden körülmény között „angyalként” segítő, mindig pozitív, a problémák mélységéről sosem tudomást vevő szerep mellett köteleződtek el, vagy azok, akik mindig, minden esetben kizárólag az áldozati szerep szemszögéből értelmezik a történéseket. Ők úgy tesznek, mintha nem lenne náluk ilyen. Pedig van. De vagy elhallgatják, vagy nem törődnek vele. Mert nem illenek a sikeresnek kommunikált munkába. A felszínen dolgoznak, azokkal, akik együttműködők, és nem nyúlnak mélyre. Mert ott sokkal több a probléma.
Nemrég megint kiszálltam egy szakmai együttműködésből, aminek roma oktatási fókusza volt, mert amikor a terepen tapasztalt kockázatokról beszéltem, rögtön megkaptam a kritikát, ami inkább támadásnak hangzott, mint véleménynek. Hogy „ne általánosíts Toldról, mindig ezzel jössz, stb.”. Próbáltam magyarázni, hogy ez nem toldi probléma, hiszen ott iskola sincs, és van rálátásom térségi szinten is az oktatásra, ráadásul én tanítok is szegregált tanulócsoportban, de végül feladtam… nincs már sem kedvem, sem energiám ezen a területen vitatkozni olyanokkal, akik nem is akarnak más szemszögből ránézni a problémákra. Pedig a megoldások megtalálásához ez nélkülözhetetlen lenne. Hogy ne mindig csak egyféle nézőpontból értelmezzünk. Tudhattam volna előre, hogy ez lesz, nem is volt értelme beszállnom, hiszen már egyszer letettem ezt a csomagot.
Leírok most két esetet…Csak, hogy érhetővé tegyem, mennyire nehéz.
A család az egyik településről költözött egy másikra. Vagyis az asszony a gyerekekkel, mert a férfi börtönben van. A rokoni szálak vitték oda őket, a lakhatásuk megoldása egy másik rokon család kiköltözésével volt megoldható, ők szerencsére szociális bérlakásba költözhettek, bár ez csak átmeneti megoldást ad.
A házon nagy tartozások vannak, gyakori ez, de „kockás papíron” gazdát cserélt, viszont az eredeti tulajdonos nevén van, aki nem lakik ott, albérletről albérletre vándorol a gyerekeivel.
A házban nincs áram, akkor sem volt már, mikor a tulajdonos lakta. A szomszédból kapták, hosszabbítóval, ez is gyakori. És bizonytalan is, elég egy konfliktus, egy fizetési megcsúszás, és a dugaszt kihúzza az aljzatból az áramot adó.
A bizonytalanságra megoldást adhatna a kártyás villanyóra felszerelése. A védendő fogyasztói státusz megvan, de így nem érvényesíthető, hiszen nincs villanyóra a nevükön. Mivel azonban nem tisztázottak a tulajdonviszonyok, így az ő nevükre nem kerülhet villanyóra, csak a Földhivatalnál bejegyzett tulajdonoséra. Ő viszont nem érdekelt ebben, hiszen ő már „eladta”, csak nem hivatalosan…
Kibogozni is alig lehet ebben az útvesztőben a tiszta képet… a jogszabályok szerint meg eljárni, szinte lehetetlen. És akkor még ott van a villanyóra-felszerelés ára. 300 ezer Ft az alsó határ. Részletfizetési lehetőség nincs. No meg ott vannak a tartozások, mert nem véletlenül vágta le a szolgáltató valamikor a villanyórát, és azt törleszteni kell. Megelőlegezni is kockázatos, hiszen a megélhetési nehézségekkel küzdő család biztosan nem tudja visszafizetni. Odaadni sem lenne jó megoldás, még, ha sikerülne is előteremteni az összeget, semmi biztosíték rá, hogy az ettől értékesebbé váló ingatlan nem cserél azonnal gazdát, és akkor a gyerekeken nem segítettünk. Újabb „kockás papíros” szerződés jöhet, a pénz, ami pillanatnyilag kecsegtető hamar elfogy, és megint jön a helyzet, hogy hol éljenek, mi legyen a gyerekekkel. És nehezen lenne értelmezhető a közösségben, a családok között, hogy ők miért kapnak ekkora támogatást, más pedig miért nem, mikor ugyanilyen helyzetben van. Mert vannak még így néhányan a településen. Konfliktushelyzetet hozna, ami rombolná azokat az értékeket, amelyek mentén már elköteleződtek.
Most nem látjuk a megoldást, de keressük.
A másik helyzet is nehéz. Nemrég volt egy állami gondozásból kikerült lány, akinek az első gyermeke is nevelőszülőnél van, és a másikat sem lehetett megszületése után kiadni, mert nem volt megoldott a lakhatása, és abban a sorsban, amit megélt, a szülői kompetenciák sem tudtak megfelelően alakulni. Mert, bár ezt nem tudom megértetni, a szegénység mögött mindig az életvezetési kompetenciák hiánya húzódik, és ez a döntő. Bútort lehet adni, kiságyat, ruhákat. De ettől még nem lesz biztonságos közeg a gyerek fejlődéséhez.
A baba a kórházban maradt, hetekig… aztán kerestek minket, a rendszeren belülről, hogy nem tudják hivatalosan a megfelelő papírokkal ellátni, mert az anyának nincsen bejelentett lakcíme. Körbejártuk alaposan, tényleg nem volt, és a nagyobb családjából sem akarta senki magához bejelenteni. Nyilván ennek is megvan az oka. Végül csak azt tudtuk tenni a megoldásért, hogy az alapítvány egyik ingatlanjába bejelentettük átmenetileg, hogy a baba papírjai rendben legyenek, lehessen TAJ száma, kaphasson gyógyszert, és nevelőszülőhöz kerülhessen.
Eddig nem volt még ilyen a munkánkban. Aztán gyorsan jött a következő kérés az intézményrendszerből, ugyanilyen helyzettel. Vagyis a feladat nekünk ugyanez lenne, jelentsünk be az egyik ingatlanunkba átmenetileg egy anyát, amíg a gyermeke papírjai rendeződnek. De a helyzet nem ugyanaz. Ez az anyuka, akinek a harmadik gyermeke született most, már a terhesség alatt kijelentette, hogy neki nem kell, ott fogja hagyni a kórházban és így is tette. A másik két gyermekét sem ő neveli.
A babát otthagyta, elment, azt sem tudjuk pontosan, hova. És ha megtalálnánk is, ki tudja, hajlandó lenne-e velünk jönni a kormányablakhoz, hogy bejelentsük, és lehessen lakcíme. De a helyzet ezen a ponton megállt, úgy tűnik, nincs megoldás, ahol eddig előfordult, az albérletben lakó anyjánál, és az időnként felbukkanó családtagokkal, onnan már kijelentette őket a főbérlő. Bár a helyzet ettől nem változott, mert a rossz állapotú házban ebből a nagycsaládból is hol ez, hol az lakik ott, többen a börtönbüntetésüket töltik. És persze elgondolkodtató a helyzet azért is, hogy erre tényleg nincsen rendszerszintű megoldás? Biztosan nem egyedi a helyzet, hogy bejelentett lakcímmel nem rendelkező anya szül gyereket. Máshol hogyan oldják meg? És ha van rá protokoll, akkor erről miért nem tudnak mindenhol?
Itt sem tudjuk, mi lesz a megoldás.
És ez csak két friss eset. A munkánk során számtalanszor van hasonló. A társadalmi leszakadás mélyén élőknél azok a helyzetek, melyeket nem tudunk megoldani, gyakran előfordulnak. Küzdünk a prostitúcióval, amibe most is több fiatal nő csúszott bele, volt tanítványaink, akik nem ezt a sorsot érdemelték. Küzdünk a fekete zónában felépülő túlélési stratégiákkal… és látjuk, ahogy a gyerekek ebbe nőnek bele. És mi szeretnénk megmenteni őket. Mert minden elvesztett csatában, ahol alulmaradunk az értük folytatott harcban, kicsit belehalunk mi is.