Ebben a munkában, amit a generációs szegénység ellen viszünk, fontos pillér volt a kezdetektől az együttműködés az intézményrendszerrel. Mert nem egy civil „zárványt” akartunk, hiszen a probléma megoldása szempontjából ez mit sem ér, hanem egy olyan munkakultúrát, amiben mindenki hozzá tudja tenni a magáét, és a hatások egybefésülésével támogathatjuk a változást.
Nemrég egy előadásban fogalmaztam meg, hogy az intézményrendszert együttműködővé tenni nem kisebb kihívás, mint a generációs szegénységben élő családokat.
Gondolhatnák most sokan, hogy miért olyan nehéz ez? Hiszen mi segítünk… a mi civil eszközeinkkel.
Nos, ennek több oka van. Először is ott van a félelem a civilektől. Amit a regnáló hatalom gerjeszt, no nem mindenkivel szemben, csak azok jelentenek problémát, amelyek működésükkel érintik az állami rendszert, és azok működési hibáit próbálják meg orvosolni. Egy horgászattal foglalkozó szervezet, vagy egy sportegyesület (pláne, ha az a foci), vagy a hagyományőrzők, népdalkörök, Trianon-emlékezetre fókuszálók, no meg egyházhoz kötődők mind nyugodtan dolgozhatnak, hiszen ezek a területek kedvesek a döntéshozóknak. De azok, akik a demokráciadeficitet érintik, és még ki is hangosítják, nos, ott az üzenet az, hogy ők ellenségek, tőlük óvakodni kell.
Ebben az ellenségképgyártásban, amiben már az is fontossá vált, honnan van a pénz a működéshez, ott feszül az üzenet a rendszertől függő intézményeknek: bajunk lehet belőle, ha szóba állunk velük. És, miközben az államon belül ezek a szervezetek nem juthatnak hozzá pályázati forrásokhoz, sőt, amit lehet, azt el is vonnak tőlük, a működésre nem maradnak más lehetőségek, csak a civil vagy céges adományok, és a külföldi pályázati támogatások. „Zseniális” húzás volt ezt összekapcsolni a „az államot veszélyeztető” képpel, most ezt éljük, ezt sulykolják a köztudatba, miközben igyekeznek állandó fenyegetettségben tartani ezeket a civil szervezeteket.
Évekbe került, mire a helyi intézményrendszerrel el tudtuk fogadtatni a szakpolitikai alapállásunkat, mire megértették, mi segíteni szeretnénk, megértjük a problémáikat, és együttműködéspártiak vagyunk. De a rendszeren belül mindenki fél. Ehhez is igazodnunk kellett, elfogadni, hogy mi titokban is szívesen segítünk, mert nekünk a segítségnyújtás, az együttműködés a fontos. Számtalan példát tudnék mondani erre, gyakran adunk tovább adományokat, ami nálunk nem hasznosulna, de az intézményrendszerben igen.
Már lassan az is gyakorlat, erre a legutóbbi eset is példa, hogy eleve minket keresnek cégek, és rajtunk keresztül szeretnének eljuttatni adományokat, mert már őket, a tőlük érkező adományokat sem merik fogadni, ha az nyilvánosan kiderül. A cégek így velünk kötnek szerződést, amiben rögzítjük, hogy mi kinek adjuk tovább, egyben azt is, hogy a nyilvánosság elé nem kerül ez az infó. (Miközben ez azért az adományok útjának átláthatósága számunkra fontos kérdés.)
Milyen abszurd helyzet! Nekünk ez külön feladat, de vállaljuk… hiszen a cél az, hogy az intézmények is tudják végezni a dolgukat, ami a szűkülő költségvetésben azért nem egyszerű.
Szóval, ez részünkről rendben van, segítünk, nemcsak adományokban is, hanem információkkal, mert mi abban a prevenciós munkában, amit végzünk, és ami mára teljesen eltűnt a rendszerből hamarabb tudunk, látunk dolgokat, és elébe mehetünk nagyobb problémáknak.
Vagyis elébe mehetnénk.
Ennek is van a hivatalos menete, az írásos jelzés, de mi, mivel napi kapcsolatban vagyunk mindenkivel, gyakrabban választjuk a gyors információátadás telefonos vagy személyes módját. Már csak azért is, mert nem fontos számunkra, hogy mindennek „nyoma maradjon”, mert gyakran az történik, hogy ott akad el valami, az ő felelősségi körükben. És mi nem őket akarjuk nehéz helyzetbe hozni, hanem elébe menni olyan eseteknek, melyeknek a végén őket vonná felelősségre az a rendszer, amiben ma a legfontosabb az egyes ember mulasztására terhelni azt is, ami a rendszer működési hibája.
Szóval, ezt az általunk tágan értelmezett jelzőrendszert mi próbálnánk működtetni. Mindenkivel, akinek dolga van a családokkal. A családsegítővel, gyámhivatallal, rendőrséggel, óvodával, iskolával, védőnővel, önkormányzattal.
De érdekes mintázat van ebben is. Nyilván, már van, aki érti, megköszöni az infót, és rásegít a megoldásra. De van, aki nem. Van, aki ebből úgy akar a maga számára előnyt, pozitív megítélést kicsikarni, hogy a család felé a bizalmasan átadott információt továbbadja. „Én nem szóltam, dehogy… az Igazgyöngy (vagy nevesítve engem, vagy valamelyik kollégámat) jelentette fel magukat. Én nem tehetek róla… én sosem tennék ilyet.” stb. Hányszor megéltük már ezt!
Ezzel azonban érdekes helyzet alakul ki. Mert a család, akinek a bizalmát elnyertük már az évek során, ellenségnek tekint minket, és lezárja a velünk való együttműködést. A probléma megoldatlan marad, legyen szó kábítószerhasználatról, prostituálódó gyereklányról, családon belüli erőszakról, vagy az óvoda elkerüléséből, a halmozódó iskolai hiányzásról. Megoldás persze nem lesz, azon kívül, hogy mi, akik bejáratosak voltunk a családhoz, láttuk a kockázatokat, és képesek voltunk formálni azt az attitűdöt, ami a megoldás felé visz, mi kiszorulunk.
Megoldást pedig a rendszer nem tud adni, mert a végén náluk is megoldhatatlan gondot jelent, akkor elindul a gépezet, a védelembe vétel, ami munkát, adminisztrációt ad nekik, és többnyire ettől sem változik a helyzet.
A partneri együttműködésnél azonban fontosabb lesz, hogy pillanatnyilag elkerüljön egy helyzetet, ami kellemetlen lehet, de amibe bele kellett volna állnia. És a helyett, hogy segítene egybefésülni a hatásokat, ezzel esélyt adna a megoldásra, önmagát helyezi előtérbe. Próbálom megfejteni ennek a hátterét is: talán azt remélI, hogy ezzel együttműködőbbé tudja tenni a szülőt? Hogy megalkuszik vele, és keresnek egy közös ellenséget? Ettől jobb lesz neki?
Persze azt is tudjuk, hogy ebben sok esetben a félelem is benne van. Egyszerűen félnek a szülőknek felróni bármit, és inkább ezt az utat választják.
Szóval, azt gondolom, miközben elég sok energiát fektetünk a jelzőrendszer működtetésébe, hogy itt is rengeteg probléma húzódik a háttérben, amivel foglalkozni kellene. De amíg a határok tartásán van a hangsúly, és nem az összekapcsolódáson, a saját felelősségi kör csökkentésén, és nem a probléma megoldásán, addig nem lesz változás.
Az a munkakultúra, amit mi próbálunk, az együttműködésről szól. Az okokról, amelyek „ügyeket” termelnek a rendszernek. De ami jó, és talán változást mutat, hogy egy-egy ilyen szerencsétlenül alakuló eset után már meg tudjuk beszélni a helyzetet. A vezetők (pár kivétellel) már értik, hogy mi segíteni akarunk. Értik, hogy az energia odamegy, ahol a fókusz van. Ha az együttműködésen, akkor arra fordítódik. És azt kellene a fókuszba helyezni. Mindenkinek.