Az vitathatatlan tény, hogy minden gyermek tehetséges valamiben. A fejlesztésükhöz nélkülözhetetlen lenne az erre fókuszáló segítség, hogy a legtöbbet hozhassák ki magukból.
A hátrányos helyzetű gyermekek tehetséggondozása téma sok konferencián, vannak az iskolarendszerben is elindított folyamatok erre, mégis úgy érzem, az egész csak arra jó, hogy megint kipipáljunk valamit, mintha minden rendben lenne, itt is, ugyanúgy, mint a jobb társadalmi státuszú gyerekek esetében.
De azt gondolom, nagyon más egy szegregált, vagy erősen szegregálódó iskolában a tehetséggondozás, mint ott, ahol a “merítés” több lehetőséget ad erre is. Mondhatnám úgy is, hogy kevés tanulmányi versenyen tudnak eredményt felmutatni azok az iskolák, akik a társadalmi leszakadásban érintett gyerekekkel küzdenek. És persze ez magával hoz sok minden mást is, az iskola szakmai értékelését, hírnevét, a vélekedést róla a leendő elsősök szüleinek körében is, és a pedagógusok munkájának elismerését is. És lesz az egész egy öngerjesztően negatív folyamat, ami folyamatosan lejjebb tolja őket azon a listán, melynek az aljáról sosem hallani tájékoztatást, legfeljebb a tetejéről. A legsikeresebbekről, a legeredményesebbekről.
Persze erről a tehetséggondozás témájában nem esik szó, maga a kifejezés is csak az eredményekre összpontosító, magában hordozza a siker tényét, mert ugye a tehetség az adott, és a gondozása az iskola feladata, amit sikeresen végre is hajt, és ez így egy csodálatos oktatási helyzetképet fest elénk….ebből a nézőpontból.
De nézzük kicsit a másik nézőpont felől is. A szegregálódó iskolarendszerben tanuló, generációs szegénységbe született gyerekek felől.
Aki ide születik, annak a legtöbb esetben meg is határozható előre a sorsának alakulása. A traumatizáltság ténye adott, a szülők is azok voltak, a szegénységben ezer tényező traumatizál. A lakhatási szegénységben élés, a zsúfoltság, a szülői kompetenciák hiánya, az anyagi gondok, a családon belüli erőszak, stb. Leginkább azok a szocializációs minták, melyek rányomják a bélyeget a mindennapokra, az élet minden területén, és melyek leginkább az okozói is a fizikai hiányoknak.
A hátrányok pedig születéstől halmozódnak. Az intézményrendszerből jövő hatások leamortizálódnak a családokban. Ami otthon történik, sokkal meghatározóbb, mint ami az iskolában, egy olyan helyen, ami semmit sem tud az otthoni közegről. Mert az iskola nem tudja, mi van otthon. Elvárások sorát támasztja a gyerekek elé, anélkül, hogy tudná pl., hogy az ötödikes fiú egy ágyban alszik a testvérével, “lábtól”, éppúgy, mint a múlt századi regényekben, melyek a szegénységről szóltak. Ja, és hetedmagával egy szobában, ahol az ágyak mellett épp csak elfér egy szekrény, rajta az állandóan bekapcsolt televízió, no meg a sarokban a kályha. És ez az összes berendezés.
Mi a munkát a kicsiknél kezdjük, születéstől. Mutatni a szülőnek is, hogyan lehet fejleszteni. Megértetni a nagymozgások jelentőségét az idegrendszer fejlődésében. Küzdeni a cukros víz ellen a cumisüvegben, és azért is, hogy ne üvöltsön és villogjon a tv a kiságy fölött. Tudatosságot vinni a gyerekek fejlesztésébe ott, ahol erről sosem volt ilyen átörökített minta.
Az óvodásoknál már látjuk a hátrányok halmozódását. Megfeszített munkával dolgozunk tovább, hogy pótoljunk. Mozgáskotta, logopédia, figyelemkoncentráció-, finommotorika- memóriafejlesztés, számfogalmak, motiváció kiépítése, és még annyi más tölti ki a mindennapokat. Játékosan, természetesen. Közben figyelem irányul a családra, az otthoni tanulási környezetre is, mert azt is meg kell alapozni az iskola idejére.
És eljön az iskola, jönnek az SNI (sajátos nevelési igényű) igazolások, ami aztán jelzi, a mai iskolarendszerben ők már végképp távol kerülnek a tehetséggondozástól. Mégis, vannak alsóban, akiknél felcsillan valami. Pl. egy kivételes logikai készség a társasjátékokban. Na, jó…persze ebben a közegben kivételes, nem biztos, hogy máshol nem az átlag, vagy az alatti lenne. De belekapaszkodunk a felcsillanásba, örülünk, együtt szárnyalunk. Egy darabig.
Mert egyszer csak megtörik valami, visszafordulnak az ívek, felülkerekedik más, ami ellen sokkal összetettebb munka küzdeni: a nyomorúság, a maga túlélési stratégiáival. Amelyek aztán győznek. Legyőznek minket is, meg a tehetséget is.
A tanodánkban hangzott el a summás megállapítás, mikor egy programban matematikában tehetséges tíz év feletti gyerekeket kerestek nálunk: a szegregátumokban tíz éves kor fölött már nincs ilyen gyerek. Még akkor sem, ha korábban volt. Sokan nem értik. Mi azonban igen. Századjára is alulmaradva, küzdve értük, mi pontosan tudjuk, mit jelent ez.
Persze néha sikerül. Több százból egy. De ezt, az arányokat nézve méltatlan sikernek nevezni. Álságos azzal hitegetni magunkat, hogy na ugye, megy ez.
Mindig kiakadok, mikor hallok ilyen mondatokat: rajzolni tudnak, de még jobban énekelni, meg táncolni. Ebben tehetségesek (rosszabb esetben így mondják: a vérükben van), más úgysem megy nekik… akkor ezt kell próbálni velük. De ebben mindig van valami lenéző. Maguknak a készségtárgyaknak a lenézése is benne van, hiszen egyrészt ezeket “a hülye is tudja”, másrészt meg ezek úgyis teljesen felesleges és lényegtelen dolgok. És benne van a gyerekek lenézése is: “másra úgysem jók…”. Max. a “szórakoztató zenére.” És visszük tovább a tücsök és a hangya örökérvényű meséjének üzenetét. Miközben, ha ezekben kimagaslót mutatnának is, szinte képtelenség továbbtanulniuk, hiszen a többi tárgyban olyan lemaradást mutatnak, ami miatt nem jutnak el az érettségiig, ahonnan esetleg a felsőoktatásban tényleg professzionális szintre emelkedhetne a dolog.
Na és ott van a tehetséggondozásban a sport is. Vagyis a foci. Hiszen hány legendás focista érkezett a világ élvonalába nagyon mélyről! Íme egy újabb kitörési pont, és nem is fontos hozzá a tanulás. Sokan hiszik ezt, de szerintem ez sem így van. Egyrészt, mert a tanulási képességek összetettek, és éppúgy szükségesek a sikeres sportpályafutáshoz is, mint minden máshoz. Másrészt nem lehet mindenki focista, mint ahogy zenész, táncos vagy képzőművész sem. És muszáj lenne keresni valami tömegesebb megoldást, ahol a tehetségcsírák felfedezhetők, és a tehetséggondozás úgy valósulhat meg, hogy felfele húz minden területet.
Mert a tehetség képes erre…ha tudatosan építünk rá, ha a tantestületi munka fókuszában a gyerek van, és a kollégák a gyereket és egymást támogatva fejlesztenek. No meg persze, ha elindulna valami, ami a hátteret is megismeri, megérti, és kezeli. Kiépíti a szülői támogatást, elfogadtatja velük, hogy lehet más életút is, mint amit a család ismer, gyakorol.
Akkor beszélhetnénk a társadalmi leszakadásban élő gyerekek esetében is a tehetséggondozásról.
De addig, amíg a rendszer ezt a működést viszi, addig a tehetséggondozás csak növeli a társadalmi szelekciót. És nem elvenni akarom a fogalmat az oktatásból. Hanem kiterjeszteni szeretném minden gyermekre. Hogy mindenki azzá válhasson, ami lehetne.