A gyorsan változó világ kihívások elé állítja az iskolákat. Érezzük mindannyian, hogy valami megváltozott, egyre nehezebb lekötni a gyerekek figyelmét, de nem igazán találjuk meg a megfelelő módszert a gyerekek motiválására.
A rendszerek lassan változnak. Az iskolarendszer is. Van, amitől nem is tudunk megszabadulni, mert az új szemlélet beépülésére nem elég egy kormányzati ciklus, márpedig az új kormány első intézkedései közé tartozott többnyire, hogy törölte azokat a fejlesztéseket, melyeket az előttük levő elindított. Most ugyan két ciklust egyben élünk meg, de itt a leginkább a kerék visszaforgatása jellemző, nem pedig a világhoz igazodó változások támogatása.
Az iskolarendszer leképezi mindig a társadalomba beépült értékrendet. A tekintélyelvű oktatás, a frontális óravezetés mélyen gyökerezik nálunk. A tekintélyelvet a családok is próbálják tartani, hallunk a generációkutatóktól sokat arról, hogy ez is mennyire megváltozott, a szülők tegezésével kezdődött, és ma már az elvek megkérdőjelezése is gyakori a gyerekektől. A “minden úgy van, ahogy a szülő mondja”-tól eljutottunk a “mi ez? nem értek vele egyet… nem csinálom”-ig. Nagyon gyakran a szülők is eszköztelenné válnak a gyerekekkel szemben, látjuk ezt, a beismerés keserű: “nem bírok én sem vele”. Sokszor jön a segítségkérő kérdés is: “Mondja meg, mit csináljak vele?”
Persze okoskodhatnánk, hogy nem most kellene, tizenévesen, hanem akkor kellett volna, mikor hároméves, vagy még hamarabb, akkor kellett volna nemet mondani neki…de közben tudjuk, hogy ez már fölösleges, ráadásul nem(csak) ebben lehet a gond.
Írtam már erről, hogy 10-11 évesen veszítjük el sokukat, talán az alsóból a felsőbe kerülés döccenése is az oka, a tanítónénihez kötődő gyerekek a szaktanárok között hirtelen “gazdátlanná” válnak, az osztályfőnök nem tudja betölteni azt a szerepet, mint ami a tanítónénié volt, a kortárs hatás erősödik, és a pedagógusok egyre eszköztelenebbé válnak.
A világ sokféle, és a gyerekek is azok. Az iskola viszont egy központi irányítással egyforma rend kialakítására kötelez. Ugyanúgy legyen minden, mindenhol. A szabály az szabály, ezeket lehet könnyen ellenőrizni. De a gyerekek nem működnek ebben. Öntörvényűbbek, és mind másféle “csomagot” hoz magával otthonról. Van, akinek a csomagjára lehet építeni, és van, akinek semmit, mert csak traumák vannak benne. A szegregált vagy szegregálódó iskolákban a legtöbb gyereké ilyen.
Mivel lehetne őket motiválni, rávenni a tanulásra? Hiszen nem érdekli. Nem akarja. Unja. Nem is érti, minek kell.
A rendszer büntető szemlélettel ad mintát a renitensek kezelésére. Ezt alkalmazza a lázadó pedagógusokkal szemben is, és ez az eszköz erősödött meg az utóbbi időben a pedagógusoknál is.
Sokszor írnak nekem szülők, pedagógusok rémes esetekről. A tetthez képest aránytalan büntetésekről, “majd én megmutatom neked” típusú megregulázásokról. A szülők nem mernek szólni, mert attól tartanak, hogy utána még rosszabb lesz a gyereküknek. A jobb érzésű kollégák is tiltakoznának, de nem mernek, mert a büntető pedagógusnak “jó politikai hátszele van”, tuti, hogy kimosdatnák, és a végén ők húznák a rövidebbet.
Van, ami kihangosodik a médiában, akkor muszáj a végére járni, de tudom, hogy nagyon sok esetben maradnak rejtve a büntetések. Hallgatom, olvasom a történeteket, és egyre kevésbé értem… Vagy ez eddig is volt, csak nem hallottunk róla? Nem hiszem. Az intézményeknek, legyen az óvoda vagy iskola, volt egy “láthatatlan tanterve”, ami egy viszonyulásrendszer volt, egy etikai vonal. Talán az mérsékelte az ilyen szélsőségességeket?
Vagy talán az az attitűd csapódik így le, hogy akinek hatalma van, annak mindent lehet, büntetlenül? Mert ha “fent” ez jellemző, ez bizony végigmegy a rendszeren, le egészen az iskolákig. És mekkora erő kell ahhoz, hogy a tanár, akit az igazgatója büntet, megaláz, képes legyen arra, hogy ezt ne adja tovább a gyerekek felé?
Sajnos, azt látni, hogy a motiválás eszköztára nem bővül, sőt, igazából ami van, az nem működik. A szegregálódó iskolákban nem motivációs tétel az érdemjegy. Micsoda szó ez is…
A büntetés eszköztára viszont erősödik. A hagyományos figyelmeztetések, megrovások, különböző fokozatú intések rendszere mellett erősödik valami, ami a büntetők személyes készletéből, megoldási technikáiból építkezik, és teljesen értelmezhetetlen helyzeteket teremt. Ha próbáljuk kibogozni, gyakran találunk mögötte személyes hibázást, áthárítva a gyerekekre azt, ami az ő felelőssége lett volna.
A világ előre halad, az iskola pedig valamiféle múltba révedéssel egy tekintélyelvű világ építésén fáradozik, és nem tudja elfogadni, hogy ez már nem fog menni. A gyerekek nem engedelmeskednek. A büntetések erősödnek, mégsem érik el a kívánt hatást. Legfeljebb traumatizálnak, de azzal sem megyünk előre.
Mi akkor a megoldás? Nyilván igazodnunk kellene a változó világhoz. A mai gyerekek éppúgy nehezen értik ezt az egészet, mint a felnőttek. Nekik is sok és gyors a változás. Talán, ha többet beszélgetnénk velük. Hogy megértsük a reakcióikat. Talán, ha megéreznék, hogy minket tényleg érdekel, mit gondolnak. Ha őszintébbek, érdeklődőbbek lennénk, és bevonnánk őket a szabályakotásokba. Amit, ha mindannyian elfogadnak, akkor a közösség elköteleződhet a betartása mellett. Ha időt szánnánk ezekre, megértenék, hogy ez róluk is szól.
És muszáj lenne érteni azt is, amit otthonról hoznak. Amit már rég nem tudunk az osztálytermen kívül hagyni, mert bejön velük, és meghatározza a munkát. Mindannyiunkét.
Kellene figyelnünk magunkat is. Szülőként, pedagógusként. Óvónőként, tanítóként, tanárként. Beszélni erről a tantestületekben is. Milyen motivációs készletünk van? Miért büntetünk? Hogyan tudnánk olyan közeget teremteni, ahol jó lenni? Ahol a gyerekek is és a pedagógusok is jól érzik magukat…és ahol fölöslegessé válik a büntetés.