Már sokszor írtam róla…sőt, mondhatom azt is, sokáig harcoltam ellene, de alulmaradtam. Mégsem tudok nem beszélni róla, újra és újra előveszem, hogy legalább, amennyire rajtam múlik, a köztudatban tartsam. Mivel nem az állami oktatásban dolgozom, így (még) szabadon beszélhetek róla, és mivel közvetlen tapasztalatokat szerzek minden alkalommal, amikor órám van, olyan nézőpontokat is ki tudok hangosítani, ami nem “elméleti”.
A múltkor kiírtam egy posztban a facebookon egy kis eszmefuttatást megint, és akkor írta valaki kommentben, hogy fejtsem ki a blogban, hogy hivatkozni lehessen rá. Megteszem hát, hátha ez is egy hatás, a hivatkozási pont.
Szóval, azzal kezdem, hogy intézményvezető vagyok, és négy tanórám van hetente. Az órák művészeti jellegűek, vizuális nevelés ez, az alapfokú művészetoktatás rendszerében. Nem tankötelezettséget teljesítő, de tanulói jogviszonyban. Működésében ugyanazok szerint a szabályok szerint, mint az általános iskolai oktatás. Kettőt egy olyan osztályban tartok, ami integrált, 15 %-ban vannak hátrányos helyzetű gyerekek. Kettőt pedig egy olyanban, ahol dokumentummal igazoltan 80%-ban, a valóságban mindenki hátrányos helyzetű, fele halmozottan hátrányos helyzetű gyermek, vannak közöttük sajátos nevelési igényűek is. A papír és a valóság között az okozza az eltérést, hogy a behajtócéges tartozások, melyek szinte mindenkit érintenek a társadalmi leszakadásban, nem jelentenek szempontot az igazolások kiadásánál. Erre elég soká jöttünk rá, de végül megtaláltuk az okot.
Ezt szegregált csoportnak tekintem. Van tehát összehasonlítási alapom. Pontosan tudom követni a két oktatás különbözőségét, a hatásokat, a gyerekeken is és magamon is.
Az összehasonlításban talán a legfontosabb, hogy ugyanazt a feladatot nem lehet ugyanolyan hatékonysággal alkalmazni mindkét tanulócsoportban. A pedagógiai célok teljesüléséhez ugyanis nem lehet eltekinteni a gyerekanyagtól, hogy ők milyen tudással, képességgel, háttérrel jelennek meg mint „fogadók” vagy inkább “tevékenykedők” a folyamatban, amiben én, a pedagógus mint „jeladó”, vagy inkább „koordináló” vagyok jelen.
Mindez mutatja számomra, hogy a központosítás és a pedagógia szabadság megfelelő aránya nélkülözhetetlen a tantermi munkában. Hiába dolgozok ki remek feladatot egy, a tantervben meghatározott célra, teljesen máshol működik ott, ahol a gyerekek háttértudást, tapasztalatot, megfelelő attitűdöt hoznak magukkal, és máshol ott, ahol ebből semmi sincs meg, és az ember csak a hiányt érzi, amit előbb be kell tölteni, hogy építeni lehessen rá. Ez a hiány azonban óriási…és nem lehet ugyanúgy megfelelni a központi elvárásoknak, mint a jobb társadalmi hátterű gyerekeknél.
Az integrált tanulócsoportban az a néhány hátrányos helyzetű gyermek megkaphatja tőlem az egyénre szabott segítséget a tudás és képességhiányokban, az attitűdben szükséges változásokhoz pedig ott van a kortárs csoport mintája, ami nagy segítség. Így ezeken az órákon a terveim nagyrészt sikeresen teljesülnek minden gyereknél, a fejlődés a rajzokon követhető, az órák fókuszáltak, jó hangulatúak, és a hármas fókusz (vizuális nevelési cél, hátránykompenzálás, szociális kompetenciafejlesztés) teljesül. A gyerekek nagyobb alkotási szabadságot kapnak ezeken az óráimon, és képesek ebben működni.
A szegregált tanulócsoportban másféle pedagógiai munka szükséges. Egyrészt ugyanazzal a pedagógiai céllal másféle feladatot kell kidolgoznom, olyat, ami témájában közelebb áll hozzájuk, és a tudás-és képességhiányokra jobban fókuszál. Ehhez hosszabb időt kell töltenem a bevezető résszel, és ebben tudatosan építenem más tantárgyak ismeretanyagára és az őket otthon körülvevő világra is. Nem szabad túl sok új fogalmat bevezetnem, a bevésés, az ismétlés, a több oldalról történő megerősítés a lényeg. A feladat során sem tudok túl nagy alkotási teret engedni nekik, nagyon fókuszáltan kell dolgozzak velük, ezért a részekre bontás rendkívül fontos. Mindez igazodik ahhoz a hiányhoz, amit figyelem-koncentrációban tapasztalhatunk.
Ezt az integrált csoportban is alkalmazom, de nagyobbak az egységek, és azokban nagyobb a gyerekek önálló alkotása is. A szegregált csoportban erősebben kell a részfeladatokkal dolgozni, és mindig visszacsatolni, hogy az adott részben épp mit, miért csinálunk, mert a feladattudatot és az önértékelést is állandóan erősítenem kell. Ezekben a feladatrészekben teljesülnek a célok, a vizuális épp úgy, mint a hátránykompenzáló, vagy a szociális kompetenciafejlesztő.
Mivel az attitűd közel azonos a szegregált tanulócsoportban, és hogy úgy mondjam, nem oktatást támogató, így erre külön kell figyelnem. Lassan változó, és az otthoni hatásoktól nem mentes ez a terület, ehhez szükséges az a modell, amit fejlesztünk, amiben a szülői háttérre is próbálunk hatással lenni.
A heti, szegregált tanulócsoportos órámon a héten összeverekedett két gyerek. Nem kis munka volt lecsendesíteni őket, és visszaterelnem az órát a rendes kerékvágásba. Az integrált tanulócsoportban ilyen nem fordul elő sosem. Ott még fegyelmeznem sem igazán kell.
Magamon pedig érzékelem a kiégésfaktor sokszorosának hatását a szegregált tanulócsoportban. Mert az, hogy minden igyekezetem ellenére sem tudok eredményt felmutatni, nagyon amortizáló tud lenni. Sokkal nagyobb összpontosítást kíván tőlem ez a munka, hiszen sokkal több probléma adódik, ami befolyásolja az óra céljának a teljesülését. Érzem magamon is ezt, és szerencsés vagyok, hogy vegyes csoportom is van, ahol érezhetem a szakmai sikert a kudarcok mellett, és ott visszaépíthetem a pedagógiai önbecsülésem. És megértem azokat, akik csak szegregált csoportban tanítanak…megértem, hogy kiégnek, és csodálom azokat, akik minden ellenére kitartanak, és képesek mosolyogni is.
Amikor ezekről posztolok, mindig van, aki odaírja: jobb a szegregált oktatás, mert a jók külön haladhatnak, nem húzza őket vissza a gyengébb. (Amit persze a mérések cáfolnak, az integrált osztályokban mindig nagyobb a hozzáadott érték, mindkét csoportnak.) Nyilván az arányok nagyon fontosak. Ahol az 50 %-ot eléri, ott már nem lehet mit tenni. De az, hogy ezt ne érje el, az ellen lehetne tenni. No nem a szülőknek…ez nem az ő feladatuk. Hiszen mindenki a legjobb oktatást szeretné a gyerekének. De az oktatási rendszert nem a szülők működtetik, hanem az állam. Az a döntéshozás, akik leállították azokat az uniós kezdeményezéseket, melyek az oktatási szegregáció visszaszorítására irányultak, és teret engedett az egyházi iskolarendszer szegregáló hatásának. Ami mára elképesztő társadalmi károkat okozott.
Innen visszatérni fogalmam sincs hogyan sikerülhet. Nem lesz mellette közakarat sem, hiszen a jobb társadalmi státuszúak inkább elmennek a templomba, akkor is, ha nem vallásosak, csak, hogy magasabb színvonalú oktatásban részesüljenek a gyerekeik. Ott, ahol nincs szegény, sajátos nevelési igényű, roma gyermek, olyan, aki plusz pedagógia munkát igényel. Az egyháznak pedig a az oktatásért kötelezően előírt templomi jelenlét növekvő száma fontosabb, mint a biblia tanítása, a szegények felé fordulás. Feléjük fordulnak a karitászokban, adományoznak, de az iskoláikat nem nyitják meg nekik. És nem éreznek ellentmondást ebben. Még abban sem, hogy amikor egy egyházi fenntartó valami oknál fogva, feltehetően hivatkozási alapként, és meglehetősen ritkán átvesz egy szegregált iskolát is, arra nagyságrendileg kevesebbet fordít, mint az elitista iskoláira.
A szegregált oktatás elveszi az esélyt a társadalmi leszakadásban élőktől ahhoz, hogy életstratégiát váltsanak. A jobb társadalmi státuszúak példája, a kortárs közösség hatása elmarad. Ebben pedig mindannyian kevesebbek lesznek, külön-külön mindkét csoportnak olyan irányban alakulnak a szociális kompetenciái, ami csak növelni fogja a társadalom kettészakadását, és az ebben halmozodó feszültségeket.
Jó lenne, ha ezt egyszer azok is megértenék, akik a döntéseket hozzák. Akik engedik, sőt támogatják az oktatási szegregációt, és úgy csinálnak, mintha kizárólag a pedagógus lenne a felelős a rossz eredményekért…a tömegesen az iskolából kikerülő funkcionális analfabétákért. Minden iskolaévben elveszítünk egy jelentős csoportot, akikben benne lett volna a lehetőség. Minden iskolaévben egyre messzebb kerülünk a megoldástól.
Egyre messzebb kerülünk attól, hogy megtanuljunk együtt élni. És egyre nagyobb számban termeli az iskolarendszer a szaktudás, tudás nélküli társadalmi réteget. Már az is elveszett, amit korábban legalább “szeretetteljes szegregációként” emlegetett az, akit én a legnagyobb felelősnek érzek az oktatási szegregáció elszabadulásáért. Remélem, egyszer ezzel is el kell majd számolnia. És nem az ő Istene előtt… hanem a társadalom előtt.