Sokszor szeretném úgy érezni, hogy szilveszterkor tényleg lezárok valamit, és új tervekkel indulok a következő évnek. De ez nem ilyen… sokkal inkább egy folyamat az egész, amiben persze összegzünk, elemzünk, értékelünk, aztán tervezünk és dolgozunk tovább.
Gyakran újratervezünk, és néha annak is örülünk, hogy ebben a politikai klímában túléltük, megmaradtunk. Persze néha hibázunk is, folyamatos dilemma a kockázatok elemzése és vállalása. De előre kell menni, előre akarunk, fejlődni, jobban tenni a dolgunkat, jobban hatni.
Néha arra gondolok, milyen jó lenne egy olyan év, mikor nem azon kell dolgozni, hogy mérsékelni tudjuk a problémák okozta folyamatosan romló helyzetet, hanem a hangsúly átkerülhetne azokra az előremutató megoldásokra, melyek kiutat jelentenek, hogy látszana az alagút vége….csak egy kicsit. De ahhoz nem elég egy-egy gyerek, család, közösség problémáiban dolgozni, mert az egész egy olyan rendszerbe ágyazódott be, ami lehetetlenné teszi a megoldást.
Így csak termelődik tovább a nyomorúság, és nekünk azzal kellene megelégednünk, hogy a méréseink azt mutatják, nálunk, akiket mi elérünk, és partnerré tudunk tenni, ott van elmozdulás, ott van valami fény, ami reményt adhat. De a rendszer marad, maradnak az “érdemtelenek” is, tömegesen, mindenhol, nemcsak a mi térségünkben. Sőt, nemcsak marad, hanem egyre inkább elvész belőle minden, ami segítene ezeknek az embereknek az életstratégiaváltásban. Hiszen egy szegregált iskolarendszerből sosem kapnak elég tudást ahhoz, hogy megfelelő piacképes tudást, szakmát szerezzenek. A lakhatási szegénység is velük marad, ebből sem fognak tudni kilépni, azok a támogatások, melyeket az állam a lakhatásra ad, számukra elérhetetlenek.
A szociális ellátások, intézményi segítségnyújtások nem tudnak változást generálni. A rendszer csak ügyeket intéz. Az okokkal nem foglalkozik. Nem lett jobb a helyzet az uniós pályázatokkal sem, melyek a maguk indikátorkényszerével adminisztratív útra terelik a folyamatokat, teret adva a korrupciónak, és egyre inkább az az érzése az embernek, hogy ebben a struktúrában nem alkalmasak a társadalmi leszakadás mérséklésére.
Közben a probléma csak nő, a világ fejlődik tovább, egyre kevésbé tudnak a szakképzetlen emberek munkát találni, és akkor még ott van az is, hogy igazából a generációs szocializációban folyamatosan vesztek el a munkavállalói kompetenciák is, és ma már nemcsak a tudás és a készségek, hanem az attitűd is hiányzik. Ezt pedig nem lehet egy munkafázis betanításával megoldani. Mert ez több, ez viszonyulások halmaza, olyanok, mint a felelősség, kötelességtudat, feladattudat, együttműködési képesség, alkalmazkodás, bizalom, és még sok más.
A cégek igényelnék a munkaerőt, de ők az attitűd hiányával nem számolnak. Kész embereket szeretnének, akiknek a betanítását vállalnák. De ez csak a tudást és a készségeket jelenti. A meghatározó azonban az attitűd. Ami mélyen gyökerezik a gyermekkorban, és ahhoz, hogy ez változzon, egyelőre sem a cégeknél, sem a rendszerben nincs módszertan, akarat, semmi. Így azt mondják erre: ez személyes történet, saját döntés, nincs vele dolguk. Pedig nagyon is van. Sok idő és sok pénz kellene ahhoz, hogy ezt a generációk óta halmozódó problémát orvosolni próbálják. A cégek nem fogják… ők számítanának arra, hogy az állami iskolarendszer nekik megfelelő munkaerőt ad. Ők ezt várják el. A rendszer pedig már rég a lovak közé dobta a gyeplőt.
És nem felejtkezhetünk meg a világ egy másik változásáról sem, a fogyasztói hatásokról, a pénz mindent felülíró, értékmérő egyeduralmáról, aminek nem bír ellenállni az emberiség, és azon kívül, hogy ennek a környezeti hatásaiba belefulladunk, a társadalmi leszakadásban élők eladósoknak, végletesen. Tartozások sora halmozódik fel náluk, ami behajtócégekhez kerül, és értelmetlenné teszi a legális munkavállalást számukra. Adósságcsapdában élnek.
Ebben élnek túl, és ebben építenek túlélési stratégiákat. Ahogy tudnak. Ez a tudás az, ami tovább öröklődik, amit átadnak a szülők a gyerekeiknek. Ezek főleg a fekete-és a szürkezónában épülnek fel, azok a fogalmak pedig, hogy adófizetés, társadalombiztosítás vagy nyugdíj, ismeretlenek maradnak számukra.
Így élnek túl, vagy krimilazilálódva, vagy időszakos alkalmi munkákkal. Vagy a kettő kombinációjával.
Persze ha ezt nézem, már fel is adhatnám… hiszen esélytelen bármi. De mégis itt tart a munkában az, hogy találunk megoldást, kicsiben, ami talán egyszer majd nagyban is működhetne. Itt tart, hogy eredménye van a munkánknak. A gyerekek tanulásában, a közösség fejlődésében, az önfenntartási képességek alakulásában, a társadalmi vállalkozás működésében. És leginkább abban a bizonyos attitűdben, amiről beszéltem.
Nem tudunk mindenkire egyformán hatni. Vannak családok, ahol alig tudunk változást felmutatni. Ezek a családok kapcsolódnak a feketezónához, és mivel ebben többnyire megélnek, néhányan egészen jól, így semmi sem készteti őket arra, hogy hozzánk csatlakozzanak. A rendszer pedig elnézi a működésüket, mert olyan szolgáltatások kapcsolódnak hozzájuk, ami hiányzik a kis falvakban. Dohányt, élelmiszert adnak ott, ahol nincs bolt, utazási lehetőséget ott, ahol gyér a közlekedés, stb. Ennek a zónának a kifehérítése egy lehetetlen küldetés. Ebben az országban ez reménytelen.
Mit jelentett hát a 2024-es év a számunkra? Nos, leginkább azt, hogy megmaradtunk, növekvő társadalmi beágyazottsággal, viszonylagos stabilitásban dolgozhattunk, és a tapasztalatinkból szépen körvonalazódik az a módszertan, ami egy lehetséges út a tömeges társadalmi leszakadás mérséklésére. Persze kimutatható mindez számokkal is, de ezek kizárólagosan nem elégségesek a pontos képhez.
Sokat gondolkodom azon, hogyan lehetne ezt a legjobban megmutatni. Mert megélve tudjuk leginkább ezt értelmezni. Azok a kis sikermorzsák mutatják, amelyek egyeseknél folyamatosan épülnek egymásra, másoknál valami nem várt dolog miatt leomolnak, hogy aztán újra elkezdődjön a felépítése. Csodás dolog ezeket megélni velük, látni azt, hogy a “képessé tevés” módszertana hogyan építi fel az embereket, hogyan változtat a beidegződéseken, attitűdön.
Ebbe kell kapaszkodnunk, erre fókuszálni 2025-ben is. És megköszönni mindenkinek a támogatását, ami lehetővé teszi, hogy így, az államon kívül működve, de közben meg belül dolgozva tudjunk tenni azokért, akiknek az életébe így tudunk némi esélyt vinni.
Vinni tovább az Igazgyöngyöngy stratégáját, aminek első etapját 20 évre terveztük…és most átléptünk a 16. évbe. Reméljük, tudjuk tovább vinni… Köszönet mindenkinek, aki érti, érzi ezt az egészet, és mellettünk van.