Mostanában sok vonalon foglalkoztam ezzel, nyilván benne vagyunk szakmai hálózatokban, de most volt több kutatási interjú ezzel kapcsolatban, dolgozunk egy meghívásos pályázati keretben, ami szintén érinti ezt a területet, pont most mi is foglalkoztunk vele a felnőttekkel a közösségi foglalkozásunkon, és persze mindig elér minket is olyan megkeresés, hogy adjunk gyereket, fiatalt, aki képviselni tudja korosztálya problémáit a különböző fórumokon.
Azt hiszem, ebben is ugyanazt a problémát látom, mint az emberi jogok területén, a választási tudatosságban, érdekképviseletben, vagyis minden olyan területen, ahol demokráciadeficit érzékelhető. Vagy talán érthetőbb úgy, hogy a társadalmi leszakadás mértéke alapvetően meghatározza ezt a területet is. És hiába teszünk úgy, hogy ez nem így van, mert képesek érzékelni a jogsérelmeket, felemelni a hangjukat, úgy gondolom, nem így van.
Talán abban tudom legjobban érzékeltetni ezt, hogy mi a kapcsolatrendszerünkben a generációs szegénységből nem tudunk olyan fiatalt delegálni, aki képviselni tudná a problémákat a gyerekjogok területén, mert nincs tudása, világlátása, tájékozottsága arra sem, hogy értse, mit kellene figyelnie. És mielőtt bárki azt gondolná, hogy egyszerű a megoldás, miért nem mondjuk meg neki? Nos, ez nem annyi, hogy megmondjuk, mit kellene tudnia. Egyrészt, mert alapkészség-hiányosak, és a tudásuk, tájékozottságuk alapjaiban nagyon hézagos, bizonyos területeken, ami a jobb társadalmi státuszúaknak természetesen megvan, nekik szinte nulla. Ha mi mondjuk meg, nekik mit kellene mondaniuk egy ilyen fórumon, azok nem az ő gondolataik, hanem a mienk, amit persze megtanulhat elmondani… de ettől ez az egész a mienk marad, kívül rajta, és tulajdonképpen csak használjuk őket, igazolásául annak, hogy be vannak vonva ők is, a “célcsoportból”. Épp olyan jelenség, amit a múltkor olvastam, hogy bevesznek egy cégbe egy kerekesszékest, romát, stb…ami azt bizonyítja, hogy a cégkultúra része az elfogadás. Szóval, sok helyen ez csak egy kifele mutatott kép, kipipálása ennek a jellemzőnek.
Szerintem az a gyerek tudja hitelesen képviselni a demokratikus részvétel adta lehetőségekben a saját ügyét, aki mögött olyan család van, ahol a demokratikus értékek átadása a mindennapokban megtörténik, vagy olyan intézményrendszer, ahol ez alapérték, és ebben élve meg tudja fogalmazni a szükségleteit, problémáit egy gyerek. Mert a közeg erre tanítja. Indirekt módon alakítva az értékrendjében ezt is.
De hol van meg ez? A generációs szegénységben élő családokban ezt nyomokban sem találjuk. Az a szocializációs minta, ami szervezi a családok értékrendjét, és átörökítésre is kerül a gyerekeken át, az nem olyan, mint amit a gyerekjogok érvényesítésében elvárhatnánk. A rejtve maradt családon belüli erőszak esetei, az a traumatizált közeg, ami a szülők életét is meghatározta gyerekként, és viszik tovább ezeket felnőtt korban is, mind mutatják, hogy mekkora a baj.
Mit teszünk hát? Kívülről, az intézményrendszer “csekkolja” a családi állapotokat, leginkább csak akkor, mikor már tarthatatlan a helyzet, kihangosodik a probléma, és már rég messze vagyunk a gyerekjogok érvényesülésétől, itt a hatósági eszközök működnek, védelembe vétel, kiemelés… Szóval, nem fogalmazódik meg a családon belül semmi, csak kívülről jön hatás.
Persze az intézményrendszer maga sem egyszerű. A gyerekjogok tekintetében itt óriási a leszakadás. Ahol a szülői háttér ismeri és alkalmazza a demokratikus értékek szerint szerveződő “protokollokat”, ott a családon belül természetessé válik a kommunikáció arról, hogy ki, hogyan szeretne megoldásokat keresni az életben előforduló kérdésekre. Ők képesek arra is, hogy ezeket a szempontokat az intézményrendszeren belül is érvényesítsék. Ők azok a szülők, akik próbálnak partneri viszonyt kialakítani a pedagógusokkal, és ha az intézmény attitűdje is demokratikus, ezt megtehetik. A hatások pedig erősítik egymást, csodásan. Itt lehet diákparlament…. de egy szegregált iskolában más a helyzet.
Ott (és sajnos a központi vezénylésű oktatásirányítás, a maga BM-es attitűdjével lassan mindenhol ezt a “cégkultúrát” erősíti meg) nincs olyan légkör, ahol a gyermekjogok bárkit érdekelnének. Van ugyan gyermekvédelmi felelős, de nem igazán emlékszem, hogy egy-egy kihangosodó gyermekbántalmazásnál ők kezdeményeztek volna bármit. Formális ez, épp úgy, mint a gyermekvédelmi protokoll, amit ráadásul még kuszábbá tett a túllihegett gender-elmélet. Szavak, mondatok, melyek világosak azok számára, akik ebben nőnek fel, és érthetetlenek azoknak, akik nem. Akik pedig velük dolgoznak, ők “maguk között” nevetségesnek tartják a leírtakat, és saját, különböző kiégési fokozaton sértik meg, akár naponta is a gyermekjogokat. “Nehogy már a gyerekek szabják meg…” . “Ezeknek, jogot? Inkább a kötelességüket kellene észben tartani…” Talán ismerős mondatok ezek.
Az önkormányzatiság színterei, a diákönkormányzatok területe már a múlté. Ők max. egy “fordított nap” megszervezésében közreműködhettek, amit egyébként ugyanúgy a pedagógusok szerveztek meg. És ezt sem tudom, hogy egyáltalán él-e még ez a vonal. Az, hogy véleményezzenek bizonyos dokumentumokat, adminisztrációs szükséglet maradt, tartalom nélkül.
És persze ott vannak azok a területek, ahol még ennyi szabályzás sincs. A sportegyesületek, egyházak, gyermekotthonok. Ahonnan egyre-másra borulnak ki a csontvázak, és az ember gyomra görcsbe rándul, ha arra gondol, mi lehet ott, ahonnan nem tud kihangosodni semmi? Mert ott olyan a “cégkultúra”, hogy titokban tartja.
Nos, összegezve, azt gondolom a gyerekjogok érvényesítéséről, hogy épp úgy beteg, mint a felnőtt világ jogérvényesítése. Átpolitizálódott (ezért maradnak büntetlenül a kormányzathoz kötődők tettei), és nem vesz tudomást a leszakadókról. Ahol a gyerekjogok valós tartalommal működnek, ott a gyermekvédelemre kevésbé van szükség. Ahol a felnőttek jogai érvényesülhetnek, ott természetes, hogy a gyerekjogok is teret kapnak.
Mi ebben nem állunk jól. Naponta kapcsolódnak hírek a gyerekvédelemhez, amikor a családjuktól, vagy az intézményrendszertől, az edzőktől, a papoktól kell megvédeni a gyerekeket. Nem belülről indul el változás, azzal a felelősséggel, amivel rendelkeznie kellene mindenkinek, aki gyerekekkel dolgozik, hanem kívülről, és csak akkor, mikor kiderül valami. A rendszer nem törődik azzal, miért olyan a családi élet sok leszakadó családban, amiben nincs biztonságban a gyerek, hanem kiemelik, egy olyan rendszerbe, ami szintén nem tudja értelmezni és alkalmazni a gyerekjogokat.
A demokratikus jogok szerintem olyanok, mint az iskolákban a “láthatatlan tanterv”. Ha jelen van, családban, iskolában, bárhol, zsigerileg beépül. És észre kellene venni, hogy valami végletesen elromlott, ha már csak a hatósági védelem működik. Persze az is csak akkor, amikor valami kitudódik.