Pár napig aggódva figyeltük a híreket, tényleg eltűnt-e egy ember a kis faluban, ahol dolgozunk. Ahol persze mindenki ismer mindenkit, és semmi sem tud titokban maradni pár napnál tovább.
Eltűnt már máskor is, néha hónapokra is, mióta itt dolgozunk, de akkor volt némi sejtésünk, hogy hol van, és egyáltalán, tudtunk arról, hogy készül a fiaihoz. De most ez nem tűnt valószínűnek, mert nincs kihez mennie, legalábbis tudomásunk szerint.
Aztán kiderült, hogy mégis megvan, a faluban bujkál, talán valami vitás ügye is volt, talán meg is verték, de egyelőre nem látjuk tisztán, mi történt, sem mi, sem a rendőrség. Mikor előkerült, nem volt partner a probléma tisztázásban, inkább megint sietve elvonult, miközben láthatóan legyengült, és a verés nyomait is magán viseli. Elzárkózott és megint a rejtőzködést választotta.
Zavart volt, erre is volt már példa, igazából úgy véljük, gondnokságra szorulna, egyre nyilvánvalóbban képtelen magát ellátni, talán egy idősotthonban jobb helye lenne, de ez nyilván fel sem merül. Sem benne, sem a rendszerben.
Megint itt vagyunk… az általam sokat emlegetett döntési képességek és felelősségek területén.
Most, miközben mindannyian aggódunk érte, megint elgondolkodtam azokon az embereken, akik így, mint ő, teljesen magukra maradnak. És igazából nem hiányoznak senkinek. Volt és van is ilyen több körülöttünk, többnyire férfiak, elhibázott döntésekkel, sodródva ide-oda, sokan az alkoholizmus csapdájában, sokan kihasználva, csicskaként, földönfutóként, csak létezve…de nem megélve az életet úgy, mint mások. Arról pedig nincs pontos adatunk, mivel soha senki nem mérte fel az állapotukat, hogy mennyiben korlátozottak, milyen fokon sérültek, mert koruknál fogva gyerekként nem ismerhettük őket, és abban az időben, mikor ők iskolába jártak, még az SNI (sajátos nevelési igény) fogalom sem volt beépülve.
Már aki járt iskolába. Mert ő nem. Azt tudom róla, hogy teljesen analfabéta, mert mikor a covid legnehezebb időszakában támogattuk a kis falu lakóit egy-egy élelmiszercsomaggal, épp én voltam az, aki átadta neki, és az átvételi elismervényre nagyon lassan két keresztet rajzolt. Elképedve kérdeztem: “maga nem tud írni?” “Nem.”-válaszolta. “Hát hány osztálya van?”-faggattam tovább. “Egy se.” “Az nem lehet… hol volt gyerek?”- kérdeztem, hiszen tudom, hogy csak valamennyivel fiatalabb tőlem. “Egy tanyán. Dolgoztam.”-mondja, és ezzel le is zárta a beszélgetést.
Nem tudom pontosan, hány éves lehet, talán hatvan körül, és a rendes nevét sem tudom, csak a keresztnevét, meg a ki tudja honnan ráragadt ragadványnevet. Amit mondhatnék becenévnek is, de az ő esetében inkább gúnynév, bár sosem tűnt úgy, hogy zavarná. Tulajdonképpen semmi sem zavarta. Ikonikus a ruházata is, a zakó-nadrág-gumicsizma télen-nyáron jellemzi. Így vált részévé a településnek, ahogy hátratett kézzel sétál, vagy üldögél az utca fordulójánál, a padon.
Nem tudom, az életében hol, merre, mit dolgozott. Időnként engem is megállít, munkát kért, bármit megcsinál, mondja. Ebből élt, hogy néha kapott valami munkát, nehezet, mezőgazdasági jellegűt, felügyelet mellett megcsinálta.
Amikor elkezdtünk itt dolgozni, még a családjával élt, több gyerek is volt, emlékeztem rájuk, jól megmaradt bennem egy kép, mikor valamit vittem nekik, és a házban semmi bútor nem volt, csak papírdobozok. Nyilvánvaló volt, hogy a közeg nem alkalmas gyereknevelésre, hamarosan állami gondozásba is került mind. Aztán egyedül élt évekig, a villany nélküli ház egyetlen helyiségében. Később, ahogy a gyerekek felnőttek, volt, hogy az asszony is visszakerült, új párral, terhesen, aztán megint eltűntek, jól emlékszem, még a védőoltásokat sem kapta meg a baba, úgy kerestették, hova lettek.
Egy jó darabig a két felnőtt fiával élt együtt itt, ők is ugyanígy, alkalmi munkát kerestek, a papírjaik sem voltak rendben, de nem léptek semmit, hogy a helyzet változzon. Próbáltuk volna a villanyt visszaköttetni, de nem sikerült a tulajdonviszonyok tisztázását megugrani. Ezért otthagyták a házat, és beköltöztek egy másikba, ahol szintén nem volt áram, de a szomszédból, magas havi “hozzájárulásért” egy vezetéken kaphattak. Aztán az egyik fiú tragikus balesete után ideköltözött még egy lány is, a másikhoz, ő sajátos nevelési igényű tanítványunk volt, ismertük a döntési képességeit. Már terhes volt, mikor a párja elment, úgy hallottuk, vissza az anyja családjához. A baba megszületett, csecsemőotthonba került, a lány meg haza a szülői házba.
A férfi maradt a házban, a kutyáival. Hogy aztán mi történt, arról vegyes információk keringenek. Megverték, mert nem fizetett a villanyért… ittak, összetűzésbe keveredett valakivel, és ő húzta a rövidebbet. A rendőrség sem tud mit tenni, a sokadik eset ez, a konfliktushelyzetekben nem értelmezhető dolgokat mond, összefésül helyzeteket, egyet nem lehet csak, megérteni, mi történt vele. Persze ott a falu, meg a térfigyelő kamerák, most is lesz majd egy kép biztosan a történtekről.
De mi lesz vele? Hány értelmi fogyatékos, vagy mentálisan súlyosan sérült ember él ma mélyszegénységben? Ki visel értük felelősséget?
Az intézményrendszer biztosan nem. Hol van arra energia, idő, hogy a vele történtek után nyomozzanak? Az önkormányzat? Mit csináljon vele, hova tegye, hol van munkaerő, szakértelem, forrás az ő és a hozzá hasonló kóborgók folyamatos figyelemmel kísérésére? Milyen intézmény fogadná be, a jövedelme hol fedezne bármilyen ellátást?
A faluban pedig mindig lesz, aki kihasználja. Olyan is, aki gúnyolja, nevetség tárgyává teszi, olyan is, aki megalázza, megveri. Ma a világ sehol, de a szegregátumok különösen nem biztonságosak az ilyen szerencsétlenek számára.
A helyzet pedig az, hogy felnőtt ember. Ezért az ő felelőssége minden. Ő dönt. Ő élt és él így. Az ő élete. Majd felbukik valahol, vagy reggelre meghal egy kert végében, vagy egy elhagyott padláson. Vagy agyonveri valaki. Nem fog hiányozni a családjának, mert sosem volt család. Nem fog hiányozni a munkaadójának, mert sosem volt munkahelye. Nem fog hiányozni senkinek, mert senkihez sem kötődött igazán. Csak létezett.
Nem tudunk mit tenni különösebben mi sem érte. Adhatunk néha élelmet neki, amit vagy alkoholra vált, vagy elvesznek tőle. Nem tudunk mellette lenni mindig, megvédeni sem másoktól, sem magától. És rossz érzés ez, mert ő is egy ember. Akinek ennyit engedett az élet. Ennyit kapott tőle. Vagy, ennyit tudott kihozni belőle.
A felnőtteket, pont azért, mert a felelősség teljesen rátolható, könnyen elengedi mindenki. A baj csak az, hogy ez a réteg folyamatosan újratermelődik. Azokból az SNI gyerekekből, akik mélyszegénységben élnek. És a rendszer figyelme csak az általános iskoláig tekinti őket speciális szükségletűnek. Felnőttként pedig ez lesz a sorsuk. Látjuk pontosan ebben a mára már generációs léptékű munkában.
Csak a megoldást nem látjuk. Sem a törekvést, hogy ez bárkit érdekelne.
Mire megírtam és feltöltöttem a blogot, tragikus hírt kaptam. Megtalálták. Úgy, ahogy fentebb soroltam, egy kert végében. Sajnos már csak a holttestét. Pontosabbat nem tudunk.
Egy ember volt ő is, egy embertársunk.
Nyugodjon békében.