A hírek ebben a témában elég nagy skálán mozognak, olvasni olyat, hogy a lakosság fele, más felmérések szerint a kétharmada nem jut el az idén egyhetes nyaralásra. Egy biztos, a társadalmi leszakadásban élők nem tudják átélni a családi nyaralás élményét. A gyerekeiknek ez kimarad.
Persze most sokan gondolják, hogy ott vannak az Erzsébet táborok… De számukra ezek sem jelentenek megoldást, töredékük jut el ide is, igazából ez leginkább azoknak a szülőknek segítség, akiknek gond a gyerekek nyári elhelyezése. De ahol nehezebb a helyzet, ahol az alapvető nyaralási holmik előteremtése is gond, és a keveset sem tudják hozzátenni a szülők, nos, ezekből a családokból nem sokan jutnak el. Fürdőruha, papucs, utazótáska, törülköző…mind kell(ene). No meg ott van az is, hogy nincs táborozási tapasztalat, és sokan, akik nem voltak még távol a szülőktől, félnek az ismeretlen helyzetektől.
Mennyi megtapasztalásunk van már ebben is! Mennyi munka volt a bizalom kiépítése, hogy engedjék el bátran velünk a gyerekeiket, vigyázni fogunk rájuk. Aztán, ha elengedik, jönnek a gondok, nem jó a kaja, megy az infó haza, jön a felháborodás, éheztetjük őket, több telefon, mire tisztázzuk, hogy mindenkinek jó, fölösleges pánikkeltés volt.
Jön az éjszaka, nem tud egyedül aludni…én is vettem már az ágyamba gyereket éjszakára, az emeletes ágy alsó szintjén, mert félt…mert sírt. És olyan is volt, mikor a szuper szálláshelyen nem tudtak aludni a gyerekek a külön ágyakban, mert sosem aludtak így. Végül a közös nappaliban tolták össze a foteleket és zsúfolták be magukat az így kialakított térbe. És így tudtak aludni. Mert ez volt számukra a megszokott.
Sokan hiszik, hogy egy pedagógusnak a táboroztatás nyaralás, pihenés. Ha végigvinnének egy-egy tábort, azt hiszem, változna a véleményük. Mert ez egy napi 24 órás műszak…több napon át. Mindenre figyelni kell, főleg ott, ahol nincs megtapasztalása ennek az egésznek. Mosdott este? Fogat is mosott? Evett? Meddig dugdossa az otthonról hozott kaját? Mire költi el a kis zsebpénzt? Elcsípjük-e mielőtt csipszet, vagy energiaitalt venne? Le tud-e szakadni a telefonról, hogy élvezze a programokat? Tudott kakilni? Ment a hasa? Esetleg pont most jött meg a menstruációja egy lánynak? Miért szomorú, szülőhiánya van? Fáj a feje…ivott eleget? Lehorzsolta a lábát? Még két nap múlva is ugyanabban a pólóban van? Összeveszett valakivel? Csúfolták? Fél a víztől? Titokban cigizett? Ezernyi terület, amire figyelni kell. Minden gyereknél, minden percben.
Aztán ott van a gyerekek programokkal való lekötése. Kitalálni érdekeset, szórakoztatót, hogy nagy nevetésekkel, élményekkel legyen tele minden nap. Mert ha van mit csinálni, ha bevonhatók a gyerekek, akkor könnyű átrendezni a fókuszokat: most tényleg az a fontos, hogy mi a kaja? Vagy, hogy hány fok van? Nem ez a lényeg, hanem, hogy ilyen szuper helyen vagyunk, és együtt! Az élményekre fókuszálás képességét is fejleszteni kell. Főleg ott, ahol az ilyen típusú élményekből kevés van. Ott meg kell tanulni örülni, érdeklődni, bevonódni, élvezni az új helyzeteket.
A gyerektáborokat mindannyian szeretjük, mert sokkal közelebb kerülhetünk a gyerekekhez és ők is hozzánk. Sosem felejtem el azt, amikor egy fiúcska velem tanult meg úszni, és a kezdetben a nyakamba csimpaszkodó gyerek leírhatatlan örömmel úszott oda-vissza, mikor ráérzett a mozgásra. Más a közeg egy nyaraláson, mint a suliban. Persze egy pedagógus ilyenkor is figyel, fejleszt, bepótol, segít. Az új közeg új lehetőségeket ad.
No, persze a gyerekekkel azért egyszerűbb, ha jók a szabályok, akkor, főleg, aki többször volt már velünk, velük már kiszámíthatóbban megy minden. A családok nyaraltatása azonban más kihívás.
Minden évben kapunk olyan felajánlást, hogy egy családnak szívesen odaadná valaki a nyaralóját, olyannak, akik nem jutnak el együtt pihenni. Nyilván ez óriási lehetőség, de felelősség is. Számunkra is.
Nézzük sorban, mi jelenthet gondot.
Először is, ahol nincs tartalék, ott nem tudják előteremteni sem az útiköltséget, sem a strandbelépőt, sem az önfenntartást. Az otthoni főzés ismerős közegben zajlik, ismerős bevásárlásokkal, itt minden idegen, bizonytalanná teszi őket. Ami ismeretlen, arra nem vállalkoznak. Félnek.
Az utazással is ez a helyzet. Aki alig mozdul ki a falujából, annak a közlekedési ismeretei, tájékozódó képessége hiányos, számukra félelmetes az ismeretlenbe vezető út.
Persze van, aki eljön értük. Vagy ott várja a vonatnál. Van, hogy felajánlja, kifizeti az útiköltséget, csak az ottlétet finanszírozzák a meghívottak. De hiába gondoljuk, hogy itthon is kell enni, az nem ugyanaz…. Ilyen lángos-fagylaltárak mellett nehéz a gyerekeknek azt mondani, erre nem telik. Márpedig nem telik, és a nyaralás megkeseredetten érhet véget. Az pedig, hogy valaki ellátással együtt vállaljon fel egy családot, ritka.
De ilyen is van. Ám ez is tele van csapdákkal. Mások az étkezési szokások, és nehezen leplezhető ebben a helyzetben pl. a szűkre szabott ételfajták ismerete. Kényelmetlen lesz, feszeng mindenki, az egyik a lelkét tenné ki, hogy jót főzzön, a másik fintorog. Sérül az egésznek az üzenete. Nagyon nehéz áthidalni ezeket a kínos pillanatokat. És a végén sérül mindenkiben a kép, amivel ebbe az egészbe belevágott.
Kicsit olyan ez, mint amit a svéd gyerekversben olvashattunk, hogy azt hiszik a felnőttek, “elég összeterelni két “alkalmas korú” gyereket, és a két gyerek automatikusan jó haver lesz”.
Nagyon más egy olyan család, aki a túlélési stratégiáját a szegénységben kell, hogy felépítse, mint az, akinek sínen van az élete, és van lehetősége nyaraltatni. Nagyon más az, aki sosem volt nyaralni, mint az, akinek ebben gyakorlata van. És a többség ezt nehezen érti. Jó szándékkal lép be a történetbe, de nem biztos, hogy azt kapja, amit elvár, amit megálmodott.
Emlékszem egyszer egy kedves támogató az unokái közé szeretett volna vinni tőlünk egy mélyszegénységben élő gyereket, egy nyaralásra. Hogy megmutassa neki, ilyen élet is van. Csak tanulni kell…. Úgy vélte, az ő keze alatt pár nap elég, és azt az iszonyú szociokulturális űrt képes lesz vele áthidalni. “Rá akarta döbbenteni” a gyereket, hogy nem jó életet él. És nagyon nehezen értette meg, hogy mi ebben nem szeretnénk partnerek lenni.
A lényeg, hogy egy családi nyaraltatáshoz nagyon nehéz olyan családot találni, ahol mindkét fél építkezik a történetből. A lakhatási szegénységben élő, nyaralási tapasztalattal nem rendelkezőknél nem is bevállalható részünkről a közvetítés. Még, ha jól ismerjük is a családot, nem tudjuk, hogy ezekben az új helyzetekben hogyan reagálnának. És nem ismerjük a meghívó családot, a szokásaikat, tudásukat a szegénységről, és nekünk őket is védenünk kell.
Akikben talán gondolkodhatunk, azok a lecsúszó szegény családok. Akiknél volt megtapasztalás egy tervezhetőbb életről, de a körülményeik valami ok miatt nem jól alakultak. A generációs szegényeknél egyelőre a gyerekek nyaraltatása működik.
Mi is tanuljuk ezt. A táborozásokkal tapasztalásokat szerzünk a családok legbensőbb működéséről, szokásairól, és ezekre próbálunk építkezni. És megértve mindenkit, aki jobb helyzetből segíteni szeretne, muszáj, hogy értsék: ez lassabban megy. Nem elég a lehetőség. Meg kell tanulni élni is vele. Megtanulni ezeket a szerepeket, megértve a másikat. Megérteni, hogy szegénynek nem jó lenni, és ebben nehéz megtalálni azt a viszonyulást, amiben működhet minden. A felnőttek már érzik ezt. Aki meg nem érzi, az könnyen visszaélhet vele, ami a legrémesebb forgatókönyv az egészben.
Minden ilyen helyzetet úgy kell kezelni, hogy abból mindkét fél építkezzen, mindkét fél jó megtapasztalásokat szerezzen. Persze van, hogy sikerül. Az idén is volt már ilyen. Csak óvatosak vagyunk. Mert tudjuk, hogy ez egy iszonyúan bonyolult helyzet.