1999-ben alapítottam az Igazgyöngyöt. Akkor még hittem abban, hogy az oktatásban megoldást kereshetünk a nyomorúság megtörésére, a társadalmi leszakadás mérséklésére. Az első tíz év alatt, amikor az iskolán keresztüli hatást próbáltuk, rá kellett jönnöm, hogy ez nem elég. Még a jó oktatás sem lenne elég, ez meg, ami most van…nos, ez csak növeli a társadalmi egyenlőtlenséget.
Tizenöt éve annak, hogy először családgondozást társítottunk az oktatás mellé. A családokkal kiépített szoros kapcsolat pedig megmutatta ennek az egésznek az iszonyú bonyolultságát, és kijelölte számunkra az utat is: a közösségfejlesztésbe ágyazott komplex problémakezelés útját. Ezen kezdtünk el haladni, lépésenként, tanulva, figyelve, elemezve, próbálkozva, folyamatosan bővítve a tevékenységeinket.
Ma átfogjuk az élet minden területét, közösségfejlesztő fókusszal dolgozunk, mérve a hatásokat. A pilotprogramunk helyszíne egy Told nevű kis zsákfalu, a társadalmi leszakadás összes problémáját megtaláltuk itt. Mellette a program elemeiből folyamatosan viszünk még néhányat 17 településen, ez oktatást, családgondozást és intézményi együttműködést jelent leginkább, és eseti munkával tovább bővül a települési listánk.
Az első etapot húsz évre terveztük, eleve generációs léptékben gondolkodva. Még van öt év, aztán összegző elemzést kíván a dolog (bár ezt közben is gyakoroljuk), és utána a “hogyan tovább?” lesz a következő kihívás.
A múlt héten meghallgattam a 444 podcastját, Pásztor Eszterrel, a bódvalenkei projektről (“A borsodi falu, ahol majdnem csodát tett egyetlen ember”). A fantasztikus lehetőségről beszéltek, no meg a projekt kudarcairól, a pénztelenségről, arról, hogyan rendeződtek vissza a megindult pozitív folyamatok.
Elgondolkodtam…vajon mi hiányzott? Mi hiányzott Cserdiben, hogy úgy végződött, ahogy? Ott belülről, a közösségből került ki a karizmatikus vezető, ráadásul nem is civil szerepben, Bódvalenkén civilként, kívülről, odamenve, éveken át. Milyen jó lenne elemezni, reálisan a településeket, a programokat, a befektetett energiát, a folyamatokat, a forrásokat, az eredeti céloktól eltérítő hatásokat! Hogy tanuljunk belőle…mindannyian.
És igen, ki kell mondanunk: még senkinek sem sikerült fogást találni a generációs szegénység problémáján. A szegregált településeken élők túlélési mintái és lehetőségei nem igazán változtak.
Milyen jó lenne tudni, mennyire voltak tervezettek, stratégiaszerűek az elindított fejlesztések. Nemrég beszéltem egy fejlesztővel, az üzleti szférából, aki próbál segíteni a civil szervezeteknek is. Úgy fogalmazott, hogy lehangolóan alacsony a vezetői tudás a szférában. Értem ezt, hiszen magamon is mértem, mennyire hiányos tudással, ösztönösen fogtam hozzá ehhez az egészhez, és még ma is sok ilyen elem van nálam, annak ellenére, hogy folyamatosan tanulok. Mindent, oktatási módszertant, szociális munkát, közösségfejlesztést, szervezetfejlesztést, üzleti tervezést, kommunikációt, marketinget, adománygyűjtést, társadalmi hatékonyságmérést, vezetői coachingot, jogszabályi hátteret, államigazgatást, angolt, és még annyi minden mást…
Én sem gondoltam, hogy ez a munka ekkorára szélesedik, és azt sem, mennyi megdöbbentően sok rossz működést látok a rendszeren belül, ami persze már politika, és hát ez is itt van ebben az egészben…
Tulajdonképpen azt hiszem, az is baj, hogy a problématérkép elkészítéséhez nem elégséges a fizikai tényezők feltérképezése, akár a lakhatási szegénységre gondolok, vagy a szolgáltatás- és infrasturktúrahiányokra, de még a képzettség, a munkalehetőségek hiánya sem adja meg azt a képet, amire jól lehetne tervezni. A felzárkóztató programok mind így indulnak, az állami rendszer struktúrája szerint, és erre készülnek a beavatkozási tervek.
Talán itt a baj. Mert ha ez elégséges lenne, már boldogok lehetnénk a sikeres telepfelszámolási programok után…. de a helyzet nem változott, pedig ezekre is milliárdok mentek el. Mi lehet a gond?
Egyrészt az, hogy van egy, a problématérképet meghatározó, nehezen “listázható” hatásrendszer, ez pedig a település mentális állapotát meghatározó tényezők sokasága. A hierarchizálódás, az egymással szemben álló csoportok, a konfliktuskezelés szintje, módja, a kriminalizációból érkező megoldási minták, a meghatározó, hangadó emberek pozíciója, és mindenekelőtt az, hogy ezek az emberek mitől kerülnek ebbe a pozícióban? Többnyire a pénztől, ami azonban a képzetlenség, a tanulatlanság miatt nem a legális vonalról érkezik. Párosul hozzá a fizikai erő is, és olyan pénzszerzési stratégiák, melyek fölött a hatóságok is szemet hunynak. Ráadásul ezt értelmezni kell a nagycsaládok szintjén is, és történetiségében. Mert pl. a börtönviselt emberek megvalósítási stratégiái visszatérő folyamatokat generálnak.
Hogyan lehet ezeket megismerni, értelmezni? És főleg, hogyan lehet hatni rá? Micsoda pontos elemzéseket igényel ez azoktól, akik változást szeretnének! Nem uralkodni, mint ők, nem mindenekfelettiek lenni, hanem segíteni…hogy élhetőbb legyen a közösség, a település.
Azt hiszem, ez az egyik, ami hiányzik a felzárkóztató programokból. Ez, ami sokkal bonyolultabb, és ami a legnagyobb rugalmasságot és következetésset igényli a fejlesztőktől. A helyi erőviszonyokkal tisztában lenni, közöttük észnél lenni, támogatni azokat, amelyek előre visznek, és nem támogatni, sőt, lehetőség szerint gátolni azt, ami béklyóként tartja zárva a változások lehetőségeit is.
De ne engedjük el a másik fontos feltételt sem, a türelmet. Annak az elismerését, felismerését, hogy ebben nem lesz egy-két, de még tíz év alatt sem változás. Ide generációs gondolkodás kell, Mert a szocializációs minták nagyon nehezen megtörhetők. Öröklődnek azok a viszonyulások, melyek meghatározzák a települések, szegregregátumok mentális problématérképét.
Lehet persze azt gondolni, hogy menni fog, a fizikai feltételekkel… az összkomfortos szociális bérlakásokkal, ha megoldjuk a szolgáltatáshiányokat, és lesz védőnő, háziorvos, családsegítő. De ha ez a (és nem tudok jobb szót rá) mentális és szocializációs vonal nem vonódik be valahogy a beavatkozások körébe, nem hiszem, hogy változik a helyzet. Túl sokáig hagytuk ezeknek a berögzülését, és úgy tűnik, még most sem értjük, mekkora a baj.
Nyilván nem tudom, mi, meddig bírjuk vinni, így, az államon kívül, a szakmai kapcsolódásokkal próbálva hatni, és nem beállva a “hiszen minden sikerül, haladunk” csapdájába. De abban biztos vagyok, hogy az őszinte elemzések, a folyamatos önreflexió, a türelem és a megértés segítene.
De ez ma sajnos lehetetlen. Minden területen.