Ez a munka, ami mellett elköteleződtem sokat formált és formál ma is rajtam. Most egy kis “sorozatban” összefoglaltam, hogyan változtam a generációs szegénységben élőkkel végzett munka hatására, mi változott bennem azzal, hogy a munkát nem csupán egy segítő tevékenységre korlátoztuk, hanem próbáljuk az állami rendszeren belüli megoldásokat megkeresni, ami ebben az átpolitizált világban nem egyszerű.
És van még egy terület, amit nem jártam körbe, ami szintén az ügy-képviseletet jelenti, de nem az állami rendszerrel, hanem a közvéleménnyel kapcsolatban. Ami persze megint csak nem egyszerű kihívás, mert egyrészt szintén átpolitizált, másrészt nagyon fontos, mert a hozzá kapcsolódó nyilvános kommunikációban a támogató kapcsolatok építését is jelenti. Mondhatjuk úgy, hogy innen tudnak rólunk, itt érjük el a legtöbb embert, hiszen a közösségi média ma fontos információforrás, segít láthatóvá tenni dolgokat. Sok esetben innen tud rólunk a média is, innen indulnak a megkeresések, ami további hatásokat gerjeszt. No meg az is fontos, hogy itt még saját szándéka szerint hangosíthat ki dolgokat az ember.
Meg kellett tanulni ezt is, és felelősséggel jelen lenni benne. Persze ez is könnyebb lenne egy kiszámítható közegben, de ma már semmi sem az. És nagyon kell figyelni arra, hogy az ember ne ártson…hanem ha lehet, inkább javítson az egyre romló helyzeten.
Kérdés persze, mit jelent az, hogy közvélemény? Vagyis inkább kiket jelent? Mert ez nem egy homogén csoport, ebben ott vannak azok is, akikért és akikkel dolgozunk, azok is, akiket mozgat a regnáló hatalom a közvélemény befolyásolására, ott van a média, ami figyeli ezt a kommunikációt is, és vagy “sztorit” keres, vagy politikai elköteleződésben használná a nyilvánosság elé vitt információkat, és ott vannak még sokan mások, akik a közösségi médiából tájékozódnak, keresve a kapcsolódásokat a saját viszonyulásaik megerősítésére.
Ott vannak a jó szándékú érdeklődők és ott vannak az állandó támadásban elkötelezettek is.
No és ott van az is, hogy az én kommunikációm részben ügy-képviseleti munka, azzal a felelősséggel, hogy ezt egy civil szervezet nevében teszem, másrészt egy saját vélemény képviselete is, hiszen ha nem így lenne, akkor lehetne “arctalanul” vinni a szervezet nevében ezt az egészet, de az azért kevesebb bizalmat ébreszt az emberekben.
Mivel azonban az egész teljesen átpolitilázólodott, és, ahogy a korábbi posztokban írtam, a szakpolitika már nem értelmezhető, csak pártpolitika van, így azért ez nem egy egyszerű történet. Hogyan lehetne hitelesen kommunikálni erről az egészről, az állam működési hibáiról, arról, hogy ami az állam részéről hangoztatott, sok esetben köszönő viszonyban sincs a valósággal úgy, hogy közben ne sértsük meg a civil szervezetek működésére vonatkozó szabályokat, és ne adjunk ezzel támadási felületet? Nem nagyon látni, hogy ezzel egy szervezet jól tudna megbirkózni.
Ezért hoztam meg azt a döntést, hogy külön veszem a személyes oldalamat az Igazgyöngyétől. Mert így jobban szétválasztható az egyéni vélemény és a civil szervezeti munka. Persze ennek is megvannak a maga buktatói. Mert míg én, a személyes oldal védelmében bátran írok a problémákról is, addig ez, épp a kockázata miatt elmarad az Igazgyöngy oldalán. Így, ha valaki csak ez utóbbit nézi, csak sikereket lát, eseményeket, amelyek mind pozitívak, és ezért kevéssé indul meg kommentelés ott, míg nálam egy-egy témafelvetéshez nagyon sokan kapcsolódnak. Dolgozunk persze ezen, de, mint írtam, nem egyszerű. És nem miattunk nem az, hanem a közeg miatt.
Nálam a kezdetektől a hitelesség lett a kommunikációm szándékolt vezérfonala, amiben a civil függetlenség mentén nincs megfelelési kényszer valamiféle fentebb levő erőnek, amiről pontosan tudjuk, mennyire el tudja torzítani a munkát, hiszen ezt éltük a rendszerváltás előtt is, és sajnos ma is.
Hiteles viszont akkor lehet az ember, ha nemcsak beszél róla, hanem csinálja is, és nem esik bele az önámítás csapdájába, miszerint nála van a bölcsek köve, és a munka, ahogy sokszor mondják a nagyobb önbizalommal bírók “sikerre van ítélve”.
A civil szervezetek viszonyulása is sokféle ebben az egészben. Ha a szándékok felől közelítek, érthető lesz az álláspontok oka is. Mivel a munkájuk támogatásához és folyamatosságának biztosításához adományokra van szükség, így rákényszerülnek, hogy eredménykimutatási szemlélettel kommunikáljanak, vagyis, azt szeretnék igazolni a támogatóknak, hogy őket érdemes támogatni, hiszen garantáltan sikeres programokat visznek az adományokból. Ezért nem beszélnek a nehézségekről, kudarcokról, mert akkor az lehet a kép, hogy nem jól használják a támogatást. Sok ilyen csodásra kommunikált programot láttam már, de ma már nyomuk sincs, eltűntek, beépülő hatás nélkül, ami jelzi, mégsem volt olyan tuti a siker.
Mások nem ezt az utat választják…akik kríziskezeléssel foglalkoznak, nekik mindig el kell érni a támogatók ingerküszöbét, hogy folyamatosan biztosítsák az adományokat. Ezért túltolják az amúgy is drámai helyzeteket, és alapos tájékozódás nélkül állnak be élethelyzetek mögé, az áldozati szerepet erősítve, és az állami rendszert nem hibákkal működőnek, hanem szándékosan gonosznak tekintve. Ezekre a sztorikra aztán gyakran ugrik az ellenzéki média is, és az ember rémülten olvassa, mennyire egyoldalúan megítélt helyzeteket kommunikálnak, pontos helyzetismeret nélkül. Ez senkinek sem jó, és a történetek nagyon ritkán fekete-fehérek, a megoldásoknak pedig nem kedvez a lövészárokba helyeződés.
Vannak, akik meg a nyilvánosságot nem vállalják, mert félnek, hogyha a problémékat feltárják, helyi konfliktusaik lesznek a polgármesterrel, intézményekkel. Ennek is megvan az oka, hogy miért akarja mindig mindenki belül tartani a problémákat, történelmi hagyományai vannak nálunk annak, hogy a szőnyeg alá söprünk mindent, ami gond, szégyelni való, ahelyett, hogy őszintén megbeszélnénk és megoldást keresnénk. Ezt torzítja tovább a hatalmi helyzetből kialakított függőség, félelem… Így viszont nem tudja meg senki, mi a probléma és nem is tud adománnyal segíteni.
Nekem is meg kellett tanulni, hogyan tudom úgy megvédeni a helyi, nehezen kialakított kapcsolatokat, hogy a hibajelzést jól tegyem meg. Ami segített, az megint az okok megértése náluk is, az eszköztelenségük, a kiégésük, és lassan eljutottam addig, hogy ők is áldozatai ennek az egésznek. Ami nem azt jelenti, hogy nem hibáznak, hiszen mindenki hibázik, borzasztó nehéz ma a szakmaiságot érvényesíteni mindenhol, de támadó attitűddel nem alakítható ki együttműködés. Vannak, akik ezt kollaborációnak tekintik, de amikor az ember ebben a problémában dolgozik, másféle felelősségek is befolyásolják a döntéseit.
Visszatérve a közvéleményre, mivel, mint írtam, nem egy homogén közeg ez sem, így muszáj következetesen a célok mentén kommunikálni. És ez a hitelesség, a kiútkeresés nehézségeinek megmutatása, a keserves tapasztalatok árán feltárt ok-okozati összefüggések nyilvános értelmezése, amivel segíthetünk, hogy ne a sztereotípiák határozzák meg azoknak a vélekedését a szegénységről, akik messze élnek tőle.
Ha így írom, akkor ebben nem lenne változás a kezdetektől, de a körülmények nem kedveznek a célok betartásának. Mert közben egyre növekvő, a médiában menedzselt gyűlöletkeltés befolyásolja a többség vélekedését. Ezért már rég öncenzúrázom magam…vagyis nem öncenzúra ez, inkább mérlegelés, hogyha az ebben a társadalmi közegben kihangosódó negatív történések, bármennyire is a hiteles képhez tartoznak, de tovább erősíthetik a sztereotípiákat, a gyűlöletet, a “na ugye” megerősítéseket, akkor inkább maradjanak a csapaton belül.
Viszont nem vállalom a kizárólag a pozitív történések kommunikálását sem, bár ezért is kapok támadásokat, hogy rombolom vele a mások által csak a sikerekről szóló képpel épített elfogadást, mert ez nem a valóság. Nem a személyes történetek valódisága, hanem az arányok miatt. Mert értelmezhetetlenül kevesen képesek kilépni a nyomorúságból. És én a tömeges hatás mentén köteleződtem el. Nem egy gyerekkel akarunk százat lépni, hanem százzal egyet…ahogy szoktam mondani. Ez pedig nem személyes döntésekben, hanem rendszerszintű működésekben menedzselhető.
Hogy miben változtam én? Megfontoltabb, óvatosabb lettem a közléseimben, és közben erősebb is a valós képhez történő ragaszkodásban. Türelmesebb azokkal szemben, akik nem érthetik, de türelmetlenebb azokkal, akik meg sem akarják érteni. És talán abban is erősödtem, hogy már nem visel meg annyira a durva belém állás. Mert belül tudom, hogy igazam van. Mert jót akarok, nem ártok, és a terepi tapasztalatokra képes vagyok megoldáskereső stratégiát építeni. Nem messze tőlük, “elméletben”, hanem itt, a gyakorlatban. És már tudom azt is, hogy a méltatlan támadások csak azoknak az eszközei, akik nincsenek rendben magukkal. Azon pedig, hogy rendben legyünk, azon dolgozni kell. Az önfejlesztés egy egész életen át tartó folyamat. Amit meg kellene alapozni az oktatásban. Na, de ez megint egy másik terület…