Ebből a munkából nem lehet kivonni az érzéseket. Talán ez véd meg minket a kiégéstől. A felvállalt érzések. Azok is, amelyek örömteliek, és azok is, amelyek nem hagynak nyugodni minket.
Az öröm persze könnyebb. Mikor összekötünk szálakat, és szülinapi tortát kaphat az a gyerek, aki még sosem kapott. Igazi tortát. Szépet, finomat. Az a boldogság, ami ilyenkor egy gyerek szemében látszik, ránk is hat, a mi lelkünk is feltöltődik tőle, és ezt igyekszünk az adományozó felé is visszacsatolni.
De öröm egy rajzpályázati díj átadása is… a hitetlenkedő kérdés: “ez az enyém?”, a többiek néha kicsit irigykedő elismerése, tapsa. Vagy egy sikeres óra, amikor láthatóan sikerül elvarázsolni a gyerekeket, és működnek, pont úgy, ahogy elterveztük. Ilyenkor az ember legszívesebben mindegyiket megölelné.
Öröm, amikor a felnőtteknek hetente szervezett közösségi foglalkozásokra sokan eljönnek. Mikor aktívan bekapcsolódnak, véleményük van, kérdéseik. Mikor meghatódnak egymás történetein, vagy segítenek egymásnak. Ötletelnek, mit kellene jobban, másképp. Állást foglalnak konfliktusos ügyekben, rendeződve egy közös értékrend mellé. Mikor szépen beszélnek egymással, türelemmel kivárva, hogy a másik befejezze a mondandóját. A múltkor külső előadó volt nálunk az egyik közösségi foglalkozáson. Még a pandémia előtt járt nálunk, és most őszintén meglepődött: mennyit fejlődtek! Mi talán észre sem vesszük, de a külső szemlélő, egy nagyobb időintervallumból látja a munkánk eredményét, igen.
Szép, megerősítő, örömteli pillanatok, érzések.
Ezekkel nincs baj, ezek repítik az embert. De nem minden pillanat ilyen.
Sok más is van. Sikertelen tanóra, amikor eszköztelenné válunk, és minden erőfeszítésünk ellenére nem megy. Nem lesz az elvárt elcsendesedés, meghallgatás, elmélyült munka. Mikor óra végén nézi az ember az elkészült rajzokat, próbál rajtuk valami olyat keresni, amin látszik, mit akart a tervezéskor, valamit, amibe belekapaszkodhat, majd hosszasan töpreng, mit rontott el, mit kellett volna másképp?
A gyerekeket nem lehet csak a tanórához kötődve értelmezni. Az Igazgyöngyben pont ez a lényeg. Észrevenni mindent, ami bajt jelezhet. A túl csendest, vagy a túl hangost. Az agresszívet, vagy a sírdogálót. A hisztizőt, vagy a túl álmosat. Mert mindennek, amit a gyerek mutat, annak oka van. És ezeknek utána kell járni.
Ha nem teszed, nyomaszt a dolog, nem tudsz aludni, mert félsz, hogy valami visszafordíthatatlannak az előjelét láttad. Mi, lesz, ha történik valami? Meddig várjunk, mikor lépjünk, és ha lépünk, jobb lesz-e a helyzet?
Mikor kialakul egy bizalmi kapcsolat a gyerekkel, vagy a családdal, és az ember olyat lát, olyat tud meg, ami veszélyezteti a kicsit, vagy a nagyobbat, ennek a kezelése nagyon nehéz. Belülről próbáljuk persze, óvatosan, nehogy elzárkózás legyen, mert akkor még ennyit sem látunk. Törékeny a dolog, hiszen beengednek minket a saját életükbe, lakásukba. Lassan, hosszan, türelemmel épített kapcsolat ez, amiben a bizalmat is őrizni kell, de a gyerek a legfontosabb itt is.
Sokszor próbáltuk már jelezni a jelzőrendszeren belül, hogy partnert találjunk a megoldáshoz, ha kell, a nyomásgyakorláshoz. Mert van, hogy a pedagógiai eszköz nem elég… Sokan gondolhatják, ez így OK, és megoldódik majd a dolog. De a rendszerben is emberek vannak, és az ő megoldási módjaik is sokfélék. A legkényelmesebb hatóságként megjelenni, és közölni, bejelentés érkezett, ami intézkedést von maga után. Természetesen megnevezve minket, hiszen tőlünk jött a jelzés. Ezzel magukat mentik fel: ők nem jöttek volna, de muszáj, mert mi jeleztünk egy problémát. És most aztán dolgozhatnak ők is. Mintha nem lenne elég munkájuk e nélkül is. Nélkülünk is. (És ezzel el is helyeznek bennünket egy értékrendben.)
A család persze bizonygatja, nincs itt semmi baj…ugyan már, félreértés az egész. Rémeket látunk. Vagy, a gyerek hazudik.
Aztán itt meg is áll a dolog, viszont a mi bizalmi kapcsolatunk lenullázódik. Mióta dolgozunk ebben, már nagyon sokszor kellett újraépíteni így a bizalmat, az intézményrendszer minden ágában megtapasztaltuk már ezt. Persze őket is meg lehet érteni. Kiégettek, alulfizetettek, túlélni akarnak. Kevesebb munkával, kevesebb adminisztrációval.
Talán érthető, hogy így velük is óvatosabbak vagyunk már. Viszont így magunkra maradunk.
Magunkra, a bizalomvesztett családokkal. Akikkel újra kell építeni mindent. Megértetni valahogy, hogy mi nem hagyhatjuk a gyerekeket. Hogy mi csak értük tesszük, amit teszünk, mert próbálunk elébe menni visszafordíthatatlan dolgoknak. Amire a rendszer is előbb-utóbb lépni fog, de mi látjuk előre, hogy lehet ezt megúszni. Prevencióval.
Ezek a legnehezebbek. Úgy dolgozni partneri viszonyban, úgy bízni mindenkiben, hogy közben tudod, ők nem bíznak benned. Csak a gyerek. Aki vagy elmondja, mi történik vele, hogyan éri el az apja, hogy “féljen”, vagy nem szól, csak néz előre és tikkel, pedig azelőtt sosem tette. Aki lesütött fejjel suttogja, mikor kérdezed, hogy az a két szabályosan kerek égési seb a karján csak elvakart szúnyogcsípés.
És nem tudsz mit tenni. Belül ordítasz, és éjjel felébredsz, mert belegondolsz, min mehet át a gyerek?
A rendszerben ügyek vannak. Amelyeket meghatározott protokoll szerint visznek végig az ügyek intézői. Amit mi látunk, azok az okok. Amelyek termelik az ügyeket.
Az okok megoldásához a hatások harmonizálása kellene. Amiben fontosabb az együttműködés, mint az ego. Amiben a bizalom egymás iránt alap kellene, hogy legyen. Amiben mindannyiunknak a gyereket kellene nézni.
Azt hiszem, ezeknek az érzelmeknek a megélése a legnehezebb. Furcsa, mert ez fáj…és mégis erőt ad. Hogy csak azért is. Azért sem hagyod. Ha kell, egyedül. De nem hagyod őket.