Amikor munkáltatóként belekezdtünk a társadalmi vállalkozásba egy olyan faluban, ahol a közmunkánk kívül más lehetőség nincs, még nagyon naiv elképzeléseim voltak. Tíz éve múlt már ennek, és akkor azt gondoltam még, elégséges lehetőséget adni azoknak az embereknek, akikkel segítőként kapcsolatban vagyunk, és dolgoznak majd, megbízhatóan, lelkesen.
Mindenki örült a munkalehetőségnek, kezdetben. Eredetileg azt terveztem, hogy a mi általunk elindított társadalmi vállalkozás később majd az övéké lesz, és mi kivonulhatunk belőle, szóval, hogy afféle inkubátorházként működünk majd. Aztán a munka megkezdésekor már látszott, hogy téves elgondolás volt ez, és alapvető gondok lesznek.
Régóta rögzítem egy táblázatban, milyen gondok merültek fel a munka során. A gondokat, problémákat is, és melléjük a megoldási próbálkozásokat is. Már nagyon hosszú a lista, bár az utóbbi időben örvendetes, hogy egyre ritkábban szükséges új sorokkal bővíteni. Ennek az oka részben a mi tanulásunk, részben az elvárások közösségen belüli rögzülése.
Nyilván az, hogy a célcsoportunk alacsony munkavállalói kompetenciákkal bír, meghatározó. Akik nálunk megfordultak, közöttük voltak olyanok is, akiknek nem volt meg a nyolc osztálya, volt analfabéta is. Nem volt szakmájuk, és jellemzően alkalmi és feketemunkán szocializálódtak. A nők többnyire a főállású anyaságból kerültek hozzánk, munkatapasztalatot legfeljebb a közmunkán szereztek.
Na igen, a közmunka. Amiről sajnos továbbra is azt gondolom, nem érte el a célját. Erről sokat írtam már, egy helyhez kötő, nem fejlesztő munka ez, amiben a legfontosabb teljesítmény a jelenléti ív aláírása. Nem mondom, hogy mindenhol így van, de nagyon sok helyen igen. Olyan, mint egy szociális segély, amiért (településenként változóan) bizonyos ideig jelen kell lenni. Az elvárás lehet, hogy más, de a teljesítéshez elég ennyi is. Sokakat elszív a fekete zóna (alkalmi bejelentéssel, legalábbis így mondják, de pontosan tudja mindenki, hogy ez nem legális foglalkoztatás), addig felfüggesztik a közmunkát, aztán, ha kerestek valamennyit, visszatérnek hozzá. Így számukra egy kiszámítható támogatás lett. Egy ideje kiszorulnak belőle a 25 év alattiak, most azt hallani, csökkentenek rajta, ami nyilván nehezíti majd a megélhetést, és erősíti a fekete zónát. Az önkormányzatok rugalmasak, alkalmazkodnak a központi elváráshoz, ha többet lehetett bevonni, többet vontak be, ha kevesebbet, sorba állították a visszatérőket, hogy a lehető legkevesebb konfliktussal oszthassák tovább a támogatási lehetőséget.
Szóval, azt gondolhatnánk, hogy mivel mi (a munkamorál különbség miatt) nem a közfoglalkoztatás rendszerében alkalmazzuk a kollégákat, így a minimálbéres fizetés, ami évről évre emelkedik, az egyéb juttatásokkal vonzó lehet számukra. Ami akadály, az a behajtócéges tartozások tömege, ami a legális munkavállalóknak (és nálunk ugye ez van) két tartozás esetén a fizetés felének a levonásával jár, és így szinte már a közmunkabérnek megfelelő összeg marad csak, amiért ráadásul dolgozni sem sokat kell. A közmunkával ötvözött feketemunka jobban megéri nyilván, csak ügyeskedni kell kicsit.
Na, de térjünk vissza a munkavállalói kompetenciákhoz. Mennyi nehézséggel kellett szembenézni! Először is, akik nem dolgoztak nálunk, ők folyamatosan cinkelték a nálunk dolgozókat, “az Igazgyöngy csicskái vagytok”- mondták az árokparton, az árnyékban ülve a munkába jövőknek. Aztán ott volt a csapaton belül az állandó vita, ki, mennyit csinált, ki lóg, ki húz. Vagy, a “csak vicceltünk” típusú ugratások, melyeket a végletekig fokoztak. A behozott közösségi, vagy családon belüli konfliktusok, amelyeket tovább éltettek és éleztek bent. A lopások. A szándékolt, vagy nemtörődöm károkozások. Ami kideríthetetlen volt, összezártak, mert senki sem akart “vamzer” lenni. A pazarlások az alapanyaggal, villannyal, fűtéssel, vízzel. A kudarctűrés, vagy a szabálytudat hiánya. A pontatlan munkavégzés, a selejtek. És mennyit kellett foglalkozni pl. a fizetési előlegek kikérésével, vagy a szabadságok megfelelő időben történő bejelentésével is.
Sok felmondás volt, elbocsátás alig. A visszatéréseket a problémákhoz viszonyítva engedtük és engedjük ma is.
Mennyi mindennel próbálkoztunk! Saját maguk által kidolgozott szabályokkal, melyeket ők mondtak ki, és közösen fogadtak el, a kulcsszabályok kiírásával, állandó ismétlésével, többféle típusú szervezetfejlesztéssel, “őszinteségi félórákkal”, munkanaplókkal, pozitív visszacsatolásokkal, plusz segítséggel (pl. adósságrendezések), előnyökkel a közösség többi tagjához képest, egyéni fejlesztésekkel, tanulástámogatásokkal, előmeneteli rendszerrel, stb. Sokáig hittem abban, hogy közülük kell kulcspozícióba hoznunk valakit, őt fejleszteni, majd irányítóvá tenni. De végül rá kellett jönnöm, hogy nem megy így. A szerepek, melyek meghatározták és meghatározzák az életüket, nem engednek ekkora lépést.
Pedagógia ez a javából…csak sokkal nehezebb, mint az iskolában, mert itt felnőttekkel dolgozunk, akinek az élete tele van megoldhatatlan gondokkal és bepótolhatatlan lemaradásokkal. Paternalista, igen, de másban nem működtethető. Nem miattunk, hanem miattuk nem. Mi nagyon szeretnénk, ha önállóan dolgoznának, elszámoltatás nélkül, önálló tervezésekkel, döntésekkel, olyan közösségi szabályokkal, melyeket képesek betartani is. De ez nem megy magától. Nem megy, mert az ehhez szükséges alapvető tudások és készségek nincsenek meg, és olyan szocializációs minták működtetik őket, amelyek nem egyeztethetők össze a munkahely elvárásaival. Sokat kell dolgozni azon, hogy ennek a csírái kialakuljanak.
Soká, a saját káromon tanultam meg, hogy ez egy más világ. Más szabályokkal, más megoldásokkal. De kellett a sok kudarc ahhoz, hogy értsem: nem szabad azt látnom, ami nincs meg, csak, mert nagyon akarom. Micsoda csapda ez a fejlesztést végzőknél! Sokan bemenekülnek a rózsaszín képbe, amit látni szeretnének, és egy utópiát építenek, amit aztán el is hisznek. Pedig ennek köze sincs a valósághoz, és előbb-utóbb kiderül, hogy kommunikáció az egész.
Ugyanakkor nagyon fontos, hogy partneri viszonyra törekedjünk, de a szabályok következetes betartásával. Bizalomra van szükség, és óriási hitre, hogy el tudjuk hitetni velük is: képesek rá.
Most jól működik minden. Külső irányítók vannak, akiknek tudása nagyobb, mint az övéké, akik tudnak figyelni a munka minőségére, tempójára, a szabályok betartására. Akik meglátják azt, amire nekik nincs szemük, figyelmük. Ők is jól érzik így magukat, mert nincsenek olyan felelősséggel terhelve, aminek nem tudnak megfelelni. Közben persze ívet adunk az előrelépésnek, egyénileg is, sok pozitív visszacsatolással.
Ennyit tudunk elérni azokkal a felnőttekkel, akiknek sem az oktatás, sem a saját család nem adott elég tudást. Ezt fel kellett ismernünk, be kellett látnunk. Bármennyire szép lenne azt hinni, hogy ennél többre jutunk majd. De nagyon fontos kép ez, mert pontosan láttatja, mire kellene nagyobb hangsúlyt fektetni az iskolában ahhoz, hogy a gyerekek felnőve eredményesebb munkavállalók legyenek.
A foglalkoztatás sikere nagyon sok mindentől függ. A tudás, a képességek, a családi körülmények, a pénzügyi tudatosság, a szociális készségek, a környezet hatásával való megbirkózás, mind ott van ebben. A lehetőségekkel megfelelően élni csak ezek birtokában lehet. Ezeket az ember gyerekkorától tanulja, építi be. Mintákat lát, amiket átvesz. Ebből vannak, amit később is be lehet pótolni, és vannak, amiket nem. Van, ami folyamatosan tanulható, és van, amit már nem bírunk a felnőtteknél beépíteni.
Azt hiszem, ezeket meg kellene tanulni mind reálisan elemezni ahhoz, hogy változás lehessen, hogy arányaiban nagyobb, megfelelő munkaerő legyen a piacon, és ne pazaroljunk el ennyi erőforrást.