Az, hogy a kistelepülések iskoláit érdemes-e megtartani, vagy sem, sokat vitatott kérdés.
Akik oktatási szolgáltatásként tekintenek rá, több szempontból is indokoltnak látják a megszüntetésüket. Nem lehet nem gazdasági szempontként értelmezni, egyszerű a képlet, kevesebb a gyerek, a nyolc osztályra előírt szakos nevelők bére a tanulólétszámhoz viszonyítva nagyon sok többletköltséget igényel. Én is pontosan tudom, iskolaigazgatóként, meddig gazdaságos egy csoportlétszám, amit fenntartói szemmel is muszáj nézni.
Megoldás lehetne utazótanárokkal megoldani, de ebben nem vagyunk túl jók, csak papíron tűnik úgy, hogy rendben van minden, és nemcsak azért, mert a szegregált, vagy szegregálódó iskolák szakemberhiánya különösen erős. (Bár az állami oktatásban egyre több helyen jelentkező probléma ez is.) Mint mindennek, ennek is van egy történelmi-társadalmi háttere, és mi abban szocializálódtunk, hogy az iskola egy csapattal dolgozik, mindenki tud mindent, ami történik a suliban, az un. “láthatatlan tanterv”, amit az utóbbi időben egyre kevésbé lát működni az ember, az iskolai közösség meglétét, működését, egységes értékrendjét feltételezi.
Az utazótanár, aki akár egy-két órára, akár egy délelőttre “beesik”, nem tud részese lenne ennek, rá “csak” annyi van bízva, hogy megtartsa az óráját, és rendben vigye az adminisztrációt. Aztán megy tovább. Ő kívül marad a napi gondokon, sikereken, sem idő, sem energia nem jut arra, hogy csapathoz illeszkedjen. A tudásátadásra koncentrál, és nem tud a nevelésre. Egyszerűen nem tud nála fókuszba kerülni egy gyerek, az ő teljes szociokulturális környezetével, ahogyan minden gyerek esetében kellene, hiszen csak így tudunk egyénre szabott fejlesztést adni. Ahhoz sokkal több hatást kellene látnia, erre azonban ebben a formában nincs módja. Működhet ez talán gimnáziumokban, egyetemeken, mikor a fogadó fél, aki tanulni akar, érti, hogy azért van ott, hogy befogadó legyen. De általános iskolában más még a helyzet. Itt a pedagógusnak még ki kell alakítani sok mindent, amire a tanulásban szükség van.
Ezt megváltoztatni, ehhez igazodni egy másfajta gondolkodás, más szakemberképzés és másfajta struktúra kellene. Jelenleg ez a rendszer nem alkalmas erre. Így az iskola egyre inkább távol kerül a személyiségfejlesztő funkciótól.
Ahol lehet, ott az alsó tagozatot megtartják, kis mozgásteret ad ebben a nemzetiségi oktatás felvétele, ami kisebb tanulólétszámnál is engedi az osztályszervezést. A felső tagozat már utazik, a nagyobb települések iskolaközpontként működnek.
Mások azonban, akik az iskolát, mint kulturális és helyi közösségszervező közeget értelmezik, megfogalmazzák, hogy egy falu életében fordulópont az iskola elvesztése. Elvész ugyanis vele egy olyan összetartó közeg, ami a közösség szempontjából nagyon fontos. A gyerekek ugyanis a felnőtt közösségre is hatnak, az óvodához, iskolához kötődő események egyben a településé is, és ez kölcsönösen, oda-vissza erősíti egymást. Ez, látva az iskolát vesztett településeket, szintén jogos megközelítés. Az utóbbi időben már azt is világosan érezni, hogy ahol van még iskola, az önkormányzatoktól a tankerületekhez kerülés csökkentette az iskolák település-közösségi hatását.
A felnőtt települési közösségek összetartása, fejlesztése, kezdeményezőképességének kialakítása és megtartása nem egyszerű. A leszakadó térségekben egyre kevésbé működnek a kultúrházak, könyvtárak. Nincs ember, elég költség ahhoz, hogy a jelenléti alkalmak fel tudják venni a harcot az otthon fogyasztható média kínálatával. És akkor még nem beszéltünk arról a kulturális szakadékról, ami a társadalmi leszakadással együtt jár.
Ami működik, az a szerencsésebb falvakban a települési fesztiválok rendszere. Morzsóka-, pörkölt- káposzta-, kolbász-, pálinka-, kemencés, stb. fesztiválok ezek, és elsősorban az idegenforgalomnak szólnak, nem pedig a belső, települési közösségnek, bár ők is részesei nyilván, hiszen a szervezésbe sokak bevonódnak, és az eseményhez kapcsolódó szolgáltatásokba is. A hangsúly a gasztronómián van, ami persze része a hagyományoknak, kultúrának, de csak egy szelet abból.
Az iskoláját vesztett településeken, főleg a szegregálódó településeken, ahol a társadalmi leszakadás tapintható, eltűnnek azok az események, amelyek a belső közösségeiknek szólnak. Eltűnnek a karácsonyi ünnepségek, a mikulásnapok, a farsang, az Anyák Napja, a nyugdíjasok köszöntése, és eltűnnek a nemzeti ünnepek megemlékezései is.
Pedig ezek erősítik és építik a közösséget, közösségi élményt adnak, összetartozást fejeznek ki, települési, és a jeles napok miatt nemzeti vonatkozásban is.
Olyat építenek, amire ma mindenhol nagy szükség lenne: a felelősséget egymás iránt, a közösség iránt, közösségi értékeket, közös élményt, közös örömöt, közösen, méltósággal megélt ünnepeket, nemzeti érzést.
Jól emlékszem a gyerekkorom anyák napi ünnepségeire a kis falusi iskolában. Az egyik iskolaépület két összenyitható tantermében szervezték, az egyenként ajtóméretű, harmónikaszerűen összehajtható, dupla fa-elemeket oldalra hajtották, a padokat szétszedték, székeket tettek be, és a zsúfolásig megtelt teremben minden család képviseltette magát. Mert mindenkihez kötődött valahogy gyermek, aki fellépett, szavalt, énekelt. És minden gyerek szerepelt. Minden évben így volt ez. Nem volt kultúrház, az események az iskolához kötődtek, de ezen keresztül elérték a település lakóit. Összetartó erő volt ez, ami mára a legtöbb helyen elveszett. Helyére pedig nem sikerült tenni semmit.
Az Igazgyöngy tizenkét éve folyó munkájában a közösségre fókuszálunk. Az első öt év után jelentkeztek eredmények, önálló kezdeményezések, felvállalt szervezések. Sok munka van abban, ahogy ezeket megerősítettük, mögéjük álltunk, a hiányzó feltételeket biztosítottuk. Hogy helyzetbe hoztuk azokat, akik kulcsemberként működhetnek ebben.
Az első, általuk megszervezett karácsonyi ünnepség óta már sok esemény a közös munka eredménye. Kirándulások, előadások, programok, falunap, melyeket együtt szervezünk, és melyekben egyre nagyobb az ő szerepük.
Az pedig, hogy teljesen tőlük jöjjön az ötlet, a szervezés, az esemény lebonyolítása, mint most, a héten, az Anyák Napja, pontosan mutatja, jó úton járunk. Nem nekünk, kívülről kell megszerveznünk ezt a közösséget, hanem nekik, önmagukat. Ám az, hogy eddig elérkeztünk, szükség volt ránk is. És bizonyára szükség lesz még egy jó darabig, hogy erősödjön, beépüljön mindez.
Most mindenesetre nagyon szép élmény volt Toldon a Fiatal Anyukák Klubjának anyák napi ünnepsége. A fiatal anyák szavalataival, melyek az ő édesanyjuknak szóltak. Együtt éltük át az érzést, a jeles nap üzenetét, együtt sírtunk a meghatottságtól. Mert mindenkinek megvolt a maga könnyezni valója. Volt, akinek az édesanyja jutott az eszébe, másnak az élete tragédiái, a gyerekként árván maradástól az eltemetett gyermekig. Egy közös volt mindenkiben: ott, átéltük együtt az érzést, ami az anyasághoz kötődik. A szeretet érzését. És a másik megértését.
Érezhetően egy közösség volt jelen.
Egy közösség, ami képes működni. A működő közösség az alapja az élhető településnek. Az pedig, hogy lehet működő közösségeket létrehozni, azt hiszem, a jövő nagy kihívása lesz a leszakadó térségekben. Abban biztos vagyok, hogy ehhez nem elégségesek a központilag eldöntött kulturális programok. Kellenek hozzá az ott élő emberek is. Nem passzív befogadóként, hanem aktív szereplőként. Különben elveszítjük őket is, és a kultúrát is.