A legnehezebb talán elengedni a régi beidegződéseket a szegénység megítélésével és kezelésével kapcsolatban, és tudomásul venni az új tényezőket, melyekre a régi módszerekkel nincs hatás. No meg ott van az is, hogy igazán működő megoldásokat a régiben sem találtunk meg. De kényszeresen ragaszkodunk valamihez, ami a mi szocializációnkon alapul, vagyis a többségi társadalmén, azon belül is azon a rétegén, aki képes a sorsára hatással lenni, és elvárás szinten ugyanezt fogalmazza meg a leszakadók számára is. Többnyire paternalista módon.
Benne van ebben a 19.századi “tisztes szegény” eszményképe, amiben mindenkinek tudnia kell, hol az eleve elrendeltetett helye, és benne a szocializmus berögződése is, “adtak volna nekik akkor…próbáltak volna meg abban az időben”, stb. És benne van a mai “gondoskodó állam” is, akinek minden segítségnyújtása sikerre ítéltetett.
A világ változik, és ha benne is marad a társadalmi leszakadás kérdése, mindig másféle a beágyazottsága, a szűkebb és tágabb környezetben is, és a rendszerszintű kezelésben is.
Érdekes mindezt látni közelről, és hallgatni a témáról messziről gondolkodók felvetéseit. Az utóbbi időkben gyakran hallani, hogy a szegénységről paternalista módon kommunikálnak a róla értekezők, egyfajta atyáskodó szemlélettel, felsőbbrendűségi érzéssel, amiben nem tekintik egyenlő félnek őket.
Engem is zavarnak azok a mondatok, hogy “le kell hajolni értük”, “fel kell zárkóztatni őket”, mert ha ebből az attitüdből indulunk ki, ebben nincs benne a partneri kapcsolat, az egyik fél aktív, aki ugyebár felismeri a problémáikat, a másik fél, vagyis a leszakadók pedig passzívan hagyja (vagy nem), hogy részese legyen azoknak a folyamatoknak, melyeket rá szabtak a megoldást keresők.
Régen gyakran mondtam, bár, mióta elengedtem a roma érdekvédelmet, és a generációs szegénység oldaláról közelítem meg az egészet, már nem hangoztatom, hogy én, aki nem romaként veszek részt ebben az egészben, hogyan mondhatnék bármit is arra vonatkozóan, hogyan lehet a roma identitást megélni? Nyilván nem lenne szerencsés, ettől óvakodtam is, az első pillanattól kezdve. Mint ahogy arra is másképp tekintek, egyfajta sajátos tudásként, viszonyulásként, hogyan lehet túlélni a mindennapokat a mélyszegénységben.
Tanulmányozom, értelmezem, és próbálok megoldásokat találni. Megfelelő alázattal. Ebben benne van az én szemléletem, a csapaté, akikkel naponta vitatjuk meg a felmerülő helyzeteket, és mindaz, ami rám, ránk is hat, a rendszerből, a társadalomból, a környező világból, annak az ellentmondásaival együtt.
Amit én ebbe a dologba be tudok hozni, az a többségi társadalom oldaláról lehet hiteles, vagyis tudom, és értem, milyen elvárásokat támaszt ez a rész az inklúzió feltételeként. Az más kérdés, hogy mennyire az előítéleteikből táplálkozik ez, arról talán majd máskor írok. De akárhogy is van, ez ugyanolyan fontos, mint a másik oldal elvárásai. Mégis, nekem előnyöm van, mert tanultan jelentem meg ebben az egészben, és azóta is folyamatosan tanulok, hogy még jobban értsem. Magamat is, őket is, és a probléma beágyazottságát is. Ők viszont nem kaptak elég tudást, sem az iskolarendszertől, sem generációk óta a családjuktól ahhoz, hogy a világot úgy értsék, mint akik nem a leszakadókhoz tartoznak. Sokszor védelemre is szorulnak, mert manipulálhatók, épp e miatt.
Egyensúlyt találni nem egyszerű. Mert akik a paternalista viszonyulást nehezményezik, nem tapasztalják meg a saját bőrükön, mekkora valójában ez a szakadék a társadalomban. Ők többnyire úgy tekintenek a leszakadókra, mint akik képességben, tudásban döntésekben, életstratégiában teljesen egyenlőnek tekinthetők, és csupán a lehetőségektől való megfosztottságuk okán élnek ott és úgy. Ők nincsenek benne a családon belüli erőszak megoldásaiban, a gyerekeket ért abúzus kiderítésében, nem próbálnak kitörést keresni az uzsorából, őket nem próbálják meg átverni, nem fenyegetik és nem alázzák meg, ők egyáltalán nem látnak olyan helyzeteket, amelyekbe mi nap mint nap bevonódunk. Nem találkoznak azzal a félelmetes tudás- és képességhiánnyal, amiben ma, 2022-ben egy analfabéta, vagy funkcionális analfabéta ember él. Nem látják azokat az életstratégiákat közelről, amelyek a világunkban formálódnak, gyorsan alkalmazkodva annak minden sötét foltjához. Én pedig cenzúrázom magam, mert nem akarom növelni az amúgy is erős előítéletességet, mégis, sokaknak ez is túl sok, amit így megmutatok belőle.
Szóval, messziről könnyű kimondani: paternalista módon viszonyulsz, nem így kellene. És messziről könnyű paternalista módon viszonyulni is. A valóságban viszont nem lehet… mert abból nem lesz előrelépés. Az pontosan a tanult tehetetlenséget erősítené, azzal az üzenettel, hogy majd megoldják helyetted azok, akiknek ez a dolguk. A valóságban mindenben partnernek kell tekinteni őket, és minden pillanatában a velük töltött időnek azt a mintát adni: a te döntésed, felnőtt ember vagy, ha így akarod, hát tedd….de ha másképp szeretnéd, és segítségre van szükséged, itt vagyok, és segítek. Ha a felismerés sem megy, akkor minduntalan helyzeteket kell teremteni, amiben ez kialakulhat. És megerősíteni azt újra és újra, ezerszer is.
És ez még csak a megközelítések, a kommunikációs színterek egyik terepét jelenti, van egy másik is, ami szintén nem egyszerű. Ugyanis az egyik fő működési elvünk a beépülés, az intézményrendszerrel való együttműködés, a közös megoldáskeresés, a pedagógiai és a hatósági eszközöknek az adott probléma kezelése szempontjából a legmegfelelőbb összetételű alkalmazása.
Ám a rendszerben is sajátos a viszonyulás, és ezt tükrözi a kommunikáció is. Feléjük, a leszakadók felé itt is többnyire paternalista, ebben nagyon nehéz változást elérni, mélyen rögzült beidegződéseken alapul, amit a kiégés faktorok tovább merevítenek. Hiába tanulnak mást a felsőoktatásban, a terepen többnyire ez lesz a működőképes, erősítve tovább a szerepet is. A gyerekszerepet. És ez a jellemző a “magunk közt vagyunk” típusú szituációkban is. Nagyon érdekes ez is… hogy miért ez működik, mi okozza, hogy ezt fogadják el. Talán azért, mert a fejlesztés a felnőttekkel hiányzik, és a hatósági eszközöknél ez a viszonyulás erős. Hiszen akinél kényszerítő eszköz van, az nagyon nehezen tudja magát mentesíteni a paternalista érzéstől.
A rendszer másik kommunikációs arca a sikereké. A “gondoskodó állam”, ami lehajol értetek, megadja a hiányzó lehetőségeket, és lám, csodálatosan működik ezután minden. Erről szólnak a pályázati- és az intézményrendszeri beszámolók, a kormányzati kommunikáció, néha teljesen olyan érzése van az embernek, mintha egy másik Magyarországon születnének.
De miért ez a kényszeres pozitív kép? Sokan hiszik, hogy ez a megoldás, a pozitív példa ereje, ne arról beszéljünk, hogy mi nem sikerül ezreknek, hanem arról, hogy micsoda sikereket ért el az az egy, aki akart, akin érdemes volt segíteni, aki élt a lehetőségekkel. Aki megérdemelte.
Érezhető, mennyire nagy csapda ez? Egyéni hatáskörbe rendeli az egészet, mintha csak annyi lenne, hogy aki akar, annak sikerül. Miközben tömegeknél pont az akarás képessége tűnt el… és ebben a rendszerszintű hibák nagyon is benne voltak és vannak.
A segítő szerepben levők, a gondoskodó állam, a fejlesztő pályázati rendszerek mind ebben a paternalista viszonyulásban működnek. Miközben rettentő nehéz a mélységeket látva másként gondolkodni.
Talán ezzel kellene foglalkozni többet. Hogyan lehet átalakítani ezt az atyáskodó, hierarchizáltsággal és hatósági eszközökkel megtámogatott viszonyulást a társadalmi leszakadásban érintettekkel való munkában? Talán ez átalakítaná az egész rendszert, az iskolarendszerben is gyerekszerepben kezelt szülőktől kezdve, az egészségügyi ellátórendszerben, vagy a rendőri intézkedésekben fellelhető beidegződésekig.
De az, hogy ez nem egyszerű, és hogy hurcoljuk magunkkal ezt a viszonyulást az élet minden elemében, generációk óta, az biztos. Bár az is lehet, hogy ez minden hierachizált rendszernek a sajátja. A rendszerekben mindig van hierarchia. Mert a felelősség, az irányításhoz szükséges tudás ezt feltételezi. Vagy ott a gond, hogy a hierarchizált családi mintát örökítjük tovább ebben is? Azt, hogy a szülőnek mindig igaza van? “Ameddig az én asztalomnál….” -típusú viszonyulásokon nem tudunk továbblépni?
De ez már a családban sem tartható úgy, mint száz-kétszáz éve. A gyorsuló világgal a szülők már nem tudnak lépést tartani, az ő bölcsességük már nem ad elég eligazodást. Átalakultak a viszonyok, a kommunikáció itt is.
Vajon tudunk-e valaha ezekhez a változásokhoz igazodni a társadalmi leszakadásban érintettekkel végzett munkában is? Közelről és távolról is. Tudjuk-e valaha közelíteni az álláspontokat?