Egyre többször kapunk megkeresést kutatásokba, pályázatokba, mikor valamilyen terület működésével kapcsolatban próbálnak elemezni, ötletelni, képbe kerülni.

Igen, ez a “képbe kerülni” megfogalmazás fedi leginkább azt, amiről most írni szeretnék.

Sokszor kapunk meghívást mi is konferenciákra, felkérnek előadásokra, amelyekből aztán tanulmánykötetek is készülnek. Többnyire itt van egy pont, amit próbálok jó előre tisztázni. Mert mindig kilógok a sorból, amikor előírják a formátumban, hogy a tanulmányok végén, és közben is, milyen módon jelezzem szakirodalmi hivatkozásokkal az állítások jogosságát. Én azonban ezt nem szeretném, mindig odaírom, az elején, hogy ez nem egy elméleti tanulmány, az “Igazgyöngy Alapítvány gyakorlati tapasztalatai alapján” íródik, amiben nem azt érzem feladatomnak, hogy a szakirodalommal alátámasszam a munkánkat, hanem, hogy leírjam, mit látunk, próbálunk a terepen a témához kötődve.

Ettől azonban rögtön “tudománytalanná” válik a dolog. Volt már, hogy a szerkesztő, mikor leadtam a szöveget, bekezdésenként beleszúrt egy-egy szakirodalmi alátámasztást, de mikor visszaküldte, kértem, hogy vegye ki belőle. Mert én nem akarok abban a szerepben tetszelegni, hogy ez tudományos tanulmány. Nem jelenti ez azt, hogy nem tanulok én is, és a munkatársaim is folyamatosan, hogy nem olvasunk szakirodalmat, csak mi nem a tudomány oldaláról szeretnénk hozzátenni ehhez az egészhez, hanem a terepi gyakorlat szemszögéből. És mivel a publikációk nem a mi, vagy az én szakmai előmenetelünknek a kötelező elemei, úgy szeretnénk ebben dolgozni, ahogy szerintünk a legjobb.

Mára már azt hiszem, elfogadják ezt azok, akik hozzánk fordulnak, sőt, talán épp ezért a hozzáállásért egyre gyakoribbak a megkeresések. Sok olyan egyetemi kapcsolatunk van, amiben érezzük, szükséges számukra, hogy a hallgatók a “valós élet” oldaláról is lássák, értsék azt, amit tanulnak. De még mindig nagyon sok kutatási interjú, elméleti elemzés, amit olvasok megerősíti bennem, hogy az elmélet és a gyakorlat nincs összhangban.

Persze ennek is több szegmense van. Mert van pl. a hatalmi pozícióból szerveződő elméleti háttér. Aminek a kiindulási pontja az, hogy annak, aki döntési helyzetben van, mi a fontos. Mivel a döntési helyzethez pénz is társul, így lesz ehhez, ha kell elméleti indoklás is, és gyakorlati megvalósulás is. Így mennek végig olyan projektek, amelyeket egyébként a szakma többsége nem tart jónak, sőt kifejezetten aggályosnak érez. De ez nem érdekli a döntéshozót, nála megszületik az elméleti iránymeghatározás, megtalálja hozzá a munkatársakat, akik elkészítik ehhez a szükséges tanulmányokat, majd megtörténik a tartalmi részletezés, és megy le az egész a gyakorlatba, a terepre.

Onnan meg már nincs visszaút. Onnan ugyanis a rendszer igazolja az elmélet állításait, a hatalmi indítású elméleteknek ugyanis sajátossága a megkérdőjelezhetetlenség. A kritika nem tartozik ebbe a sajátosan szerveződő menetbe. Mert ezek a dolgok mindig sikerre vannak ítélve. Bármilyen áron. A döntéshozóknak szánt megfelelni akarás oltárán pedig elvérzik egyfajta szakmaiság, és megerősödik egy másik típusú.

Sokszor alulmaradtam már, mikor próbáltam szólni a rendszeren belül…mert nem lehet szembe menni. Akkor ellenség szerepbe tolódik az ember pillanatok alatt. “Nem lenne baj azzal, amit csinál….csak rossz oldalon van.”-sommázta egyszer valaki. Mert ma csak az számít, melyik oldalon vagyunk. Velünk, vagy ellenünk. Köztes megoldás nem nagyon van.

Persze ennél sokkal bonyolultabb a helyzet. Mert az elmélet nemcsak ezen a ponton van távol a gyakorlattól, bár azt hiszem, sok elemében a hatalmi pozíció kavar be itt is. Ott vannak pl. a “ most erre van pályázati pénz” típusú projektek. Amiben elméleti és gyakorlati munka is is van. De az alapfelvetés nem jó fókuszú. Mert a gyakorlatból, a terepről látszik, hogy értelmetlen lesz ez is, mint annyi más. Az elméleti kidolgozás szintjéről nem látszanak a kockázatok, buktatók, de a terepről igen. Ám az elmélet már megvolt, arra a pillanatra már kész volt, mire a gyakorlatot bevonták, úgyhogy innen a reakció a következő: sajnos ezen már nem lehet változtatni. Már készen van a pályázati kiírás. Megy így, és kész.

Igen, ez talán jelzi azt is, hogy a gyakorlati rész nem olyan lényeges. Hiszen az csak egy megvalósító. A lényeg az nem itt, hanem ott van, ahol kitalálták, megfogalmazták, rendszerbe állították. Annak ezután úgy kell mennie. Ha nem úgy megy, akkor a hiba nyilván a megvalósítóban, a gyakorlatban lehet. Mivel a hibázásnak pénzügyi vonatkozása lehet, így nem fog hibázni senki… adminisztratívan minden rendben lesz.

Én biztosan tudom, látom, sok éve, hogy a terepről, a napi gyakorlatból nézve előre ki lehetne szűrni egy csomó felesleges munkát, feltérképezni egy sor kockázatot.

Próbálom egy példával megvilágítani az elmélet és a gyakorlat viszonyát. Ami nem is a rendszeren belüli, mert abban ez a terület most nincs fókuszban. Mármint az oktatási inklúzió.

Sok elméleti szakember megfogalmazza, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű, sajátos nevelési igényű, ám integrálható, vagy bármilyen tanulási nehézséggel, magatartási gonddal rendelkező gyerek jól oktatható lenne, megfelelő pedagógiai módszerekkel, differenciállással. Ez így van, egyet is ért vele mindenki. Ám könnyen ki lehet ezt mondani annak, aki ezt elméletben fogalmazza meg. Hogy kellene csinálnia azoknak, akik a szegregálódó vagy szegregált iskolák osztályaiban tanítanak. Akik szintén megtanulták, mennyire fontos a differenciálás…de a gyakorlatban nem megy. Nem úgy megy, ahogy azt tanulták. Mert a problémák már rég nem csak arról szólnak, hogy a gyerekek mások…hanem arról is, ahogy behozzák a társadalmi leszakadás összes problémáját az iskolába. És túl sokan vannak, akikkel egyénileg kellene foglalkozni.

Én, aki szintén hangoztatom az integrált/inkluzív oktatás fontosságát, én is tanítok szegregált osztályban. És álltam már nem egyszer eszköztelenül egy-egy szituációban, hiába tudtam, hogy kellene elméletben, sőt még módszertani tárházam is van….de egyszerűen nem bírtam megoldani a helyzetet. Ezért én nem mondom ki olyan könnyedén, hogy csak a pedagógusokon múlik. Mert a gyakorlatból tudom, milyen kihívásokkal kell megküzdeni, és azt is, hogy fényévekre vagyunk attól az ideális helyzettől, amiben az elméletben szépen leírható differenciálás működne. Ott, ahol minden gyerek kész problémahalmazt hoz be magával, ott, ahol a szülői háttér nem adott, ott képtelenség ezt megoldani. Ahhoz egy másféle szervezeti struktúra kellene, kiscsoportos foglalkozások, segítő szakemberek, az iskolaidő minden percében, és még akkor sem vagyok biztos abban, hogy minden gyerek megfelelően fejlődne. Mert van egy sor, az oktatás hatását leamortizáló tényező, amivel az iskola nem tud megbirkózni.

Ugyanilyen példákat tudnék mondani a szociális munka területéről is. A kritika megfogalmazódik persze felém is, akár a területhez kötődő elméleti szakemberektől is, olyanoktól persze, akik sosem fordultak meg nálunk. Akik szerint nem így kellene. “Nevetséges próbálkozás.” “Minden szakértelmet nélkülöző hírnév-hajhászás.” “Az ilyet irtani kellene, nem támogatni”. “Rasszista viszonyulás.”stb.

Az elmélet nagyon fontos. Mert olyan tudás van benne, ami történelmi távlatokba helyez problémamegoldásokat. Mert kísérletek vannak benne, melyekből azok, akik ehhez értenek, következtetéseket tudnak levonni, és rendszereket építeni. De ha társadalmi változásokat szeretnénk, muszáj lenne építeni a terepen dolgozók tapasztalataira is. De nem akkor, mikor kész az elméleti út. Hanem akkor, mikor a célmeghatározás formálódik.

Mert a terep nézőpontja is fontos. Mást mutat, mint akiknek viszonyulása efféléből táplálkozik: “Gyerekkoromban én is falun nőttem fel, és voltak roma osztálytársaim, tudom, mit beszélek”. Vagy: “Fiatal koromban én is ott kezdtem. Évekig dolgoztam szegregált iskolában. Nekem sikereim voltak velük is.” Esetleg: “Életem legcsodálatosabb időszaka volt, mikor pályakezdőként velük dolgozhattam.” “Én magam is onnan jöttem, nekem ne magyarázz, én tudom, hogy kell.” “Nemzetközi projektben dolgoztam, szakértője vagyok a témának. Én tudom, hogy kellene.”

De a probléma társadalmi beágyazottsága, vagyis annak időbeli változása is nagyon fontos. Én már nem tudom a 11 évvel ezelőtt elkezdett esélyteremtő terepi munkát a maival összehasonlítani. Pedig benne volt már előtte 10 év tapasztalata is, mire elkezdtük. Pl. azért nem, mert azóta iszonyúan megnőtt a feketezónában felépített életstratégiák száma, ami lépésenként döntötte be az elméletileg szépen felépített terveinket. Most a covid is változtatott, sok mindenen. De nekem pl. az már sincs benne rég a tudásbázisomban, mit tapasztaltam gyerekként, a roma osztálytársaimtól…sőt az sem, miként próbálkoztam pályakezdőként velük. Mert már megváltozott a világ. És változik, rendkívül gyors tempóban.

Az elmélethez sokat tudnának hozzátenni pedagógusok, szociális szakemberek, rendőrök, mindenki, akinek dolga van a leszakadókkal… Ők tudnák megmondani, mi, miért nem megy. Ha mernének persze őszintén beszélni. De azt ma már szinte senki sem meri.

Elmélet és gyakorlat. Egy-egy társadalmi problémára való ránézés távolról és közelről. A tudásokat kellene összeilleszteni, támadás nélkül, együttműködve.

Persze ehhez egy másfajta együttműködési kultúra kellene. Jó is lenne… vágyom erre is. Nagyon.

(fotó: Stiller Ákos)