Egy civil szervezet számára a szervezetfejlesztés elengedhetetlen. Mi is gyúrjuk, folyamatosan. Nemcsak azért, mert elmúltam hatvan, és szeretném megélni még, hogy az Igazgyöngy nélkülem is működjön, hanem azért is, mert közben mindig újabb és újabb területek jönnek elő, amivel foglalkozni kell, amiről tanulnunk kell. Mindezt pedig megfejeli a világ hihetetlen gyors változása, amiben, egyre inkább romlás van, semmint javulás. Ám ezekhez is alkalmazkodni kell, ha fenn akarunk maradni.

Ebben a munkában, amit 21 éve kezdtem, eleinte csak az oktatás felől próbálkozva, aztán sok-sok területet belehúzva még, többször megkérdeztem magamtól: hol vagyok én ebben az egészben? Megtalálom-e azokat a stabil pontokat, amelyeken megvethetem a lábam? Hol kell felülvizsgálnom az igazságérzetem, taktikusabbnak lennem, vagy éppen harciasabbnak, úgy, hogy közben ne okozzak kárt, ne veszélyeztessek semmit? Nem voltak ezek egyszerű vívódások, főleg az utóbbi tíz évben nem. Aki követi a blogot, az elejétől, az biztosan emlékszik mélypontokra, melyeket itt is megírtam, amikor újra és újra fel kellett állnom a padlóról. Vagy, mert a terepi munka tragédiái és ellentmondásai amortizáltak le, vagy a rendszer fogáskeresései.

A terepi munka érzelmi megterheléséhez nem lehet hozzászokni, talán addig jó, amíg az ember érzi ezt, mert ez ad erőt ahhoz, hogy küzdjön tovább, a gyerekekért.

A rendszerrel más a helyzet. Erre sokkal inkább illik a tanulás szó, mert azt azért elég hamar megmutatták nekem, hogy a “jeanne d’arc-i kiállás”-sal nem sokra megyek. Mert azzal is számolnom kellett, hogy az Igazgyöngy a munkatársaim munkahelye is egyben, és ott volt a másik vonal is, a támogatott családok iránt érzett felelősség. Mindez pedig felülírt bennem sok mindent, a mai napig morális kérdés ez nekem, hogy ne álljak bele mindenbe, ne provokáljak semmit, de azért ne is fogjam be a számat a számomra vállalhatatlan dolgok miatt. Sok csapdát elkerültem így, beleértve a saját személyiségem csapdáit is. Aztán, bár korántsem mondom azt, hogy ez biztonságot ad, de sikerült egy olyan, keskeny mezsgyét megtalálnom, amiben a szakmaiság és a gyakorlati tapasztalatok mentén, az alapértékeink megőrzésével tudunk dolgozni. Ebben a csapat is egységesen elköteleződött, és ez azért nagyon jó érzés nekem. És az is, hogy ehhez támogatókat találunk, akik képesek úgy nézni ezt a munkát, hogy érzik a fontosságát, az állami rendszer működési hézagait, és azonosulni tudnak velünk, legalábbis alapértékekben.

Ez a fajta társadalmi beágyazódás az, ami miatt képesek vagyunk működni, hálózatosodni, támogatókat szerezni.

Most, amikor a szervezetfejlesztésben odáig jutottunk, hogy összekapcsoljuk ezt a pár hónapja elkezdett marketing-stratégia építéssel, a kommunikációról és a célcsoportról is beszélnünk kellett. No meg arról is, hogy visszamenjünk kicsit a célokban, küldetésben. Mert rá kell néznünk mindenre, mindig, újra, a változások függvényében is. A munkában egyre több területtel érintkezünk, és a teherbírásunk függvényében nézni kell, mit, és mennyit vállalunk fel a kapcsolódó kihívásokból. És főleg azt, hogy hol vagyunk akaratunk szerint ezekben a vállalásokban, mi az, amit észrevétlen nyomnak ránk nem látható erők, mi az, amit akarunk, és mivel nincs, vagy elsősorban nem nekünk van dolgunk.

És itt bejön egy érdekes terület, a kommunikáció. Az Igazgyöngy a kommunikációjában a problémajelző, a problémával szembenéző, azt a nyilvánosság előtt is vállaló attitűd mellett döntött, mikor a civil szervezeti létben egy aránylag működtethető tudást szereztünk, és beléptünk ebbe a térbe.

Nem a rózsaszín kép színezgetése motivált bennünket, nem az, hogy magunkat pozícionáljuk, sikerre ítélt szervezetként, hanem a jobbítani akarás szándéka, amiben viszont elkerülhetetlen, hogy feltárjuk a problémákat is. Ám e miatt nagyon sok ütközőpontot is generálunk, és ez is folyamatosan bővül. Belejött a társadalmi vita is, és kicsit szomorú tükröt is tart ez, ha ebben minket tartanak sokan meghatározónak, hiszen rajtunk kívül még nagyon sokan dolgoznak a terepen, ugyanebben a problémában, mégis, nagyságrendileg kevesebb konfrontációval. Feltehetően azért, mert nem a problémajelző attitüddel dolgoznak, inkább a sikerkommunikálóval. Az pedig mindenhol sokkal nyerőbb. Nekem is jobb lenne, ha igazodnék a régi tanácshoz, amit még az első konfliktusfelvállalások idején kaptam valakitől: “miért nem tudod te befogni a pofádat, és csendben rajzolgatni a cigánygyerekekkel?!”

A társadalmi vita színterének tanulmányozása pedig számtalan kérdést felvet. Jó-e a facebook? A fiatalok már nem ezt használják…de a támogatóink jelentős része igen. Honnan tudnak a munkánkról, ha nem használjuk a social médiát? Az embereket itt érjük el… Miért gerjednek viták az én oldalamon, és miért nem az Igazgyöngyén? Hol a Szuno webshop oldala ezekhez viszonyítva? Kell-e itt is beszélnünk a társadalmi problémáról, vagy maradjon ez egy tisztán vállalkozási oldal? Leválasztható-e róla a probléma, és kell-e törekednünk erre? Mit képvisel a célokból a honlapunk, jól láthatók-e ezek a célok? Kell-e gyúrnunk a médiamegjelenésekre, vagy jó-e így, hogy sosem mi keresünk médiát, hanem mindig ők keresnek minket?

Egyáltalán kihez szólunk? A kommunikációnknak nagyon sokféle igényt kell kiszolgálni, sokféle nyelven kell beszélnünk. Először is, szólunk azokhoz, akikkel dolgozunk. De ez egy más nyelv, nem a hibajelzés a lényeg benne, sokkal inkább a pozitív megerősítés. Más azonban, ahogy a szakma felé kommunikálunk, pl. módszertani kérdésekben. Más a szakmát tanuló szakemberek felé, és más az azt már gyakorlók felé, akik sokszor ugyanúgy látják a problémát, mint mi, de nincsenek olyan helyzetben, hogy nyíltan állást foglaljanak. Mások meg a szakmából nem úgy látják, mint mi, ám ők többnyire a saját meg nem értettség, elismertség hiányában szenvedve állnak szembe velünk, sajátos kommunikációs színtereket keresve (és találva is) ehhez.

És itt a közvélemény. Aki azt akarja kiérteni a posztokból, ami őt érinti.

Pl. ,most az egyszerűség kedvéért írjuk csak így, baloldali értékrendű követők örömmel üdvözli a hibajelzéseket, épít rá az ellenzéki sajtó is. Mert ők ezt akarják kihallani belőle, az állam működési hibáit.. A konzervatív oldalról ugyanezt támadásnak veszik, és azt kéri számon rajtam, miért sorolom be magunkat a baloldalhoz. Holott épp ők tolnak be oda, mert őket sérti, ha hibát jelzek. Annak ellenére, hogy ezerszer kihangosítottam, nem pártpolitikai hanem szakpolitikai kérdéseket feszegetek. Ám ma a szakpolitika felolvadt a pártpolitikában, így sokan a csak “velünk” vagy csak “ellenünk” kategóriában értelmeznek minket is.

Ha az egyház megjelenik a problémában, legyen szó oktatási szegregációról, vagy abúzusról, az ateisták üdvözlik a kiállást, a vallásosak viszont megsértődnek, egyoldalúsággal vádolnak. És a roma érdekvédelem is azt veszi magára, hogy én rasszista módon festek képet a problémáról, miközben szándékoltan kerüljük évek óta a roma, cigány kifejezést, és helyette a generációs szegényt használjuk, mert számunkra nem az a lényeg, hogy valaki cigány-e vagy sem, hanem, hogy milyen szocializációs csapdában tarja őket az élet. Szerintük azonban minket, engem úgy olvasnak az emberek, hogy közben nem a szegényekre, hanem a cigányokra gondolnak. És ez elég, hogy megkérdőjelezzenek.

Igen, mindenki gondol valamire. Arra, ami neki fontos. Ezzel nincs baj, azzal azonban inkább, hogy ez alapot ad a támadásra is. Hányszor olvasom a kommentekben: “Dehát nem is erről szól a poszt!” “Szövegértés!”, “Értő olvasás!”, “És ezt honnan veszed?” “Minek hozod ezt most ide?” stb.

Most, hogy pár hónapja tanuljuk a marketinget, találkoztunk a perszóna fogalmával. Amit így határoznak meg: “„ A perszónák piackutatással alátámasztott archeotípusok, akik azt mutatják, hogy kik a vásárlóid, mit szeretnének megvalósítani, milyen célok vezérlik őket, hogyan gondolkodnak, vásárolnak, hol, mikor és miért döntenek a vásárlás mellett.”

No, ez most elég érdekesen alakul, ha magamra vetítem. Mert nem én keresek követőket, ez nem célom, hanem ők találnak rám, és egyre inkább úgy érzem, sokan ezután a maguk szándéka szerint akarnak formálni. Így aztán folyamatosan “nevelnek”: Legyek harciasabb, vagy éppen kerüljem a konfliktusokat. Bátran tegyem ki az érzelmeimet, hiszen ember vagyok én is, vagy itt nincs helye ennek, csak a tényeknek. Beszéljek a problémákról, vagy nem, ez hülyeség, csak a sikereket kommunikáljam. Szakmailag tájékozott és hiteles vagyok, vagy éppen tudatlan tetszelgő, kiégett senki, akit csak a “nyuggerek” követnek. Rendszerszintű változásokra törekedjek, hiszen ki, ha én nem, vagy maradjak csak ott, a terepen, minek ez a nagy nyilvánosság? Ja, vagy erre “hajtok”? Humánus vagyok, hiába nem vagyok vallásos, megtestesítem a kereszténység alapértékeit, vagy átkozott istentagadó, aki ráadásul rasszista is. Csak a saját véleményemet posztoljam, vagy épp ne posztoljak saját véleményt, csak cikkeket. Csak hazait, minek a nemzetközi, mi motivál ebben? stb. Mindez úgy, hogy figyelmeztetnek: ne feledkezzek el a felelősségemről. Miben? Hát mindenben, amit ők a saját szemüvegükön keresztül feltételeznek. Elvárás tőlük, hogy én az ő szemüvegükön át nézzek, de ők sem az enyémen, és egymásén sem akarnak.

Szóval, egyre inkább azt érzem, mintha valami érdekütközés terepévé válnék. És nem hiszem, hogy ez a téma miatt van. Inkább azt érzem, hogy nagyon sok emberben pattanásig feszült indulatok vannak, és túlérzékenyen, önreflektivitás nélkül ugranak egymásnak. Közben pedig sérülünk mindannyian, én is és ők is. És ebben biztosan hibás a gyűlöletkeltő, vádaskodó, megalázó, ellehetetlenítő minta is, ami mára már áthatja az élet minden területét. Tényleg csak hátra kell dőlnie azoknak, akik elvetették ezeket a magokat, és figyelni, hogy marcangoljuk szét egymást, azok is, akiknek össze kellene fognia.

A kommunikáció nagy úr, az biztos. Mert észrevétlenül is erőtereket lehet létrehozni vele. De talán tehetünk ellene, hogy ezek az erőterek ne legyenek erősebbek, mint mi magunk. Ha megnézzük néha, hogy mi, emberek, hol is vagyunk ebben az egészben.

Ma kaptam ezt valakitől:
“A jó világhoz tudásra, jóindulatra és bátorságra van szükség…”

Nagyon igaz. Nem?