Nem tudom, a mélyszegénységben mikor lesz értelmezhető ez a fogalom…szerintem ez, meg a dohányzásról való lemondás olyan alapvető életmódváltozással lenne csak lehetséges, ami jelenleg nem elképzelhető. Mert annak más alapokon kellene gyökereznie. Körülményekben, megélhetésben, biztonságban, tudásban, felelősségben, átörökítésben, szokásokban. Azt, hogy ez mikor következhetne be, bár már sok éve dolgozunk benne, nem tudom még megjósolni sem.

Persze próbálkozunk, folyamatosan, de nem sok sikerrel. Amikor a menzareform volt, és a nehéz sorsú gyerekek nem (sem) ették meg az egészségesebb ételeket, sokak reakciója az volt, hogy na ugye, nem is éhesek. Mert ha éhesek lennének, megennék. Én akkor is mondtam, hogy nem így van. Azóta is ezt vallom, és ahogy újabb és újabb tapasztalatokat szerzünk a családok életéről, egyre jobban látom, mennyire nem értjük mi, akik másképp szocializálódtunk, ezt az egészet. És nyilván látszik az is, milyen beavatkozási pontok kellenének ahhoz, hogy változzon a helyzet. Mert ebben is minden összefügg mindennel.

A legdurvább, hogy azt látom, a fogyasztói világ üzenetei hatják át ezt is. Meg az a bizalmatlan, egymást minősítő, gyanúsító, lenéző viszonyulás, ami napjaink általános jellemzője lett.

Mindenhol tetten lehet ezt érni. Kérdezem a héten a gyerekeket az egyik településen, látva, hogy a teljes kiőrlésű, barnább tésztával, amit a pörkölt mellé kaptak a menzán, jócskán megtelt a moslékos tál: “nem ízlett nektek?” “Na, én meg nem eszem az ilyet – mondja egy nagy hangú – azért adják ezt, mert ez olcsóbb. Nem adnak rendeset, mert az drágább.” “Képzeld, nem így van. Azok az ételek, amelyek egészségesek, sajnos általában drágábbak is.”-mondom neki. Megrántja a vállát: “Én akkor sem eszem meg. Nem jó.” És inkább nem ebédel. Majd eszik este, otthon, mondja.

Még a járvány előtt, működtettük a főzőklubot. Most szüneteltetjük, pedig nagyon fontos lenne. Amikor itt próbáltunk valami mást bevinni a megszokott ételek közé, hát, abban sem voltunk túl sikeresek. A kérésük, hogy mi legyen a közösen elkészített ebéd, mindig ott mozgott, abban a “pörköltízre” fűzött ételsorban, amit otthon is szívesen fogyasztanak. Mégis próbáltuk, és próbáljuk majd, újra és újra.

Ha most összegezni szeretném a főzéssel kapcsolatos tapasztalataimat, akkor azt kell, hogy mondjam, az önfenntartási képességek és az alapkészségek határozzák meg a receptsort otthon. Minél gyengébbek az önfenntartási képességek, annál szűkebb a lista. És, aki nem tud biztosan olvasni, nos, közülük nem fog kikerülni az interneten receptet keresgélő. Ott nincs otthoni receptfüzet, nincs a rokontól, szomszédtól elkért recept sem. Ott csak az van, amit az anyjuk átörökített. Az pedig nem sok.

Ha ebből a csoportból próbálok kibányászni ételeket, recepteket, nagyon hamar a végére érünk a listának.

A másik, amit megfigyeltem, az a hús mindenek felettisége. Mintha egy státusz-szimbólum lenne, hogy kinél kerül hús az asztalra. Többször néztem a közös főzéseken, ahogy nevetve rakják púposra hússal a tányért a kondérból, megjegyezve, hogy krumplit egyen az, aki azt szereti.

Ha érdeklődünk, van-e élelem otthon, vagy hogyan tervezik a bevásárlást hó elején, csak ez hangzik el: van hús a fagyasztóban, meg: veszünk csirkafarhátat, 20 kg-t. Van olyan a kapcsolatrendszerünkben, aki akkor érzi biztonságban magát, ha van lefagyasztva hús otthon a hűtőben. Más nem lényeges, de hús, az legyen. És azt látom, nincs meg az a tudás sem, amivel változatosan tudnának főzni, hús nélkül. Krumpliból, tésztafélékből, zöldségekből.

Amikor kedvenc recepteket gyűjtögettünk az asszonyok között, egy sem volt, ami nem húsétel lett volna. Olyan család pedig, ebből a csoportból, aki sütne otthon, olyat nem nagyon tudok. Hiába próbáltunk tanítani piskótasütést, hogy ők készíthessék el a gyerekek születésnapi tortáját, nem ez ment át, hanem a tortarendelés. Mert aki ad magára, az rendel. Nem készít.

Itt van az, amit a fogyasztói világ üzenetének mondok. A “nekem telik rá” érzés eljátszása, kihangosítása. Ezt látom a népkonyha ebédjének a leszólásában is. “Na, itt van már a szegények ebédje….” “a lelenc-kaja”… “mi ez?! lencsefőzelék? Na, jól lakik ma is a kutya…” “nekem nem kell, én meg nem eszem”. Pedig semmi baj ezekkel az ételekkel, de mintha ennek a jó ízű elfogyasztása is beismerése lenne annak: te szegény vagy, erre vagy rászorulva, neked ez is jó.

Őrület ez. A napi étkezések pedig így zajlanak: reggelit elvétve esznek. Reggeli helyett van a cigi, meg a kávé. A gyerekeknek inkább pénzt adnak, hogy vegyenek maguknak valamit reggelire. Ha nincs pénz, nincs reggeli. Az ovi, általános iskola ad tízórait, a középiskola már nem. Ám nagyon ritka az itt is, aki otthonról visz pl. valamivel megkent kenyeret…és kap is érte gúnyolódást a többitől: “mi van, csóró vagy, nektek nem telik egy kiflire?” A felnőttek délig nem is igen esznek. A legtöbb helyen vacsorát főznek.

Hogy mit? Amire van tudás, és amihez van alapanyag. Itt megint azt látom, hogy a családokon keresztül átörökített szerepek, szokások, tudások elképesztően hiányosak. Ahol az anyának is csak pár recept tudása van a birtokában, ő maximum erre tudja megtanítani a lányát. Aki, ha nem tud rendesen olvasni, ennyivel fogja felnevelni a gyerekeit, ezeken az ételeken. És, ha azt akarja érezni, no meg mutatni másoknak, hogy ő is valaki, ha pénze van, rendel. Pizzát, gyros-t. És posztolja a facebookra, hogy neki telik rá. Mert megérdemli. Ő is, mint más. Hogy másnap nem lesz kenyérre való sem, nem számít. A pillanat a lényeg.

Tovább bonyolódik a helyzet a szülő-gyerek viszonylatban. Biztosan sokan emlékeznek rá, főleg az én korosztályomból, hogy gyerekként meg kellett ennünk a kenyér héját is. Mert a szüleink azt mondták, hogy ez együtt van. (Jó, amikor már száraz volt, levágták a héját, de akkor mindenki így ette.) Emlékszem, mennyire megdöbbentem, mikor először láttam, hogy egy szegény sorban élő gyerek kimarta a karéj kenyér közepét, és a többit elhajította a maradék közé. Aztán azt láttam, hogy mindez a szülők jóváhagyásával történik. Hogy ez most abból fakad, hogy a gyereknek jobb legyen, mint nekik volt, vagy megint abból, hogy mutassák, ezt megtehetik, mert nekik telik rá, nem tudom. Azt hiszem, mindkettő benne van. Ugyanezt látom a közös étkezésekben, mikor sokszor maguknak is, de leginkább a gyereknek annyit szednek a tányérra, amit nyilvánvalóan nem fog megenni. Mintha az otthagyott ételnek is az az üzenete lenne: telik rá.

Miközben pontosan tudjuk, hogy nem így van. De mintha a takarékos háztartásvezetés szégyen lenne. Mintha a szegénység beismerése lenne.

És ezt lehet látni a hó eleji bevásárlásaikban is. Mikor mindenre telik, egy hétig. Pazarló élet a nyomorúságban. Zsigerileg beépülve. Közösségileg is.

Ezzel (is) küzdünk. Oktatás, szülők oktatása? Hol kellene beavatkozni, és kinek, hogy ebben változás legyen? Nyilván mindkét helyen. Próbáljuk.

A végére egy elgondolkodtató történetet teszek. Talán ebből átjön, mennyire messze vagyunk az egészséges táplálkozás eszméjétől. Hogy itt sorsok vannak, zsigerileg beépült megtapasztalások. Amelyek ennyit engednek nekik a fontosságokból.

Egy beszélgetésen hangzott el, mikor az volt a téma, ki, hogyan étkezik. Egy asszony azt mondta, hogy ő nem tudja megfinanszírozni, hogy háromszor egyen egy nap. De arra nagyon ügyel, hogy este mindig degeszre egye magát. Azért, hogyha véletlenül meghal éjszaka, akkor az ne éhesen történjen.