Nagyon tanulságos ez a munka, amit 11 éve kezdtünk. Elképesztően mást gondoltam az egész problémáról, akkor, mikor csupán a jószándéktól vezérelve belevágtam ebbe az egészbe. Nagyon sok csalódáson vagyok, vagyunk már túl. De ezek kellettek, hogy eltűnjön a rózsaszín köd, és lassan kibontakozzon ennek az egésznek a bonyolultsága. Azzal együtt, hogy ettől kezdett izgalmas lenni ez az egész. Mert a naiv képet bennem lassan felváltotta a kihívás érzése…az a fajta, ami nem hagyja nyugodni az embert. Kényszerré válik, hogy keresse a megoldást.

A héten volt egy beszélgetésünk egy külföldi kutatóval, őt az integráció kapcsán leginkább a bizalom építése érdekelte. A végén, mikor minden felvetésére (amit csak olyan ember kérdezhet, aki nem ismeri ennek az egésznek a társadalmi beágyazottságát) jeleztem, hogy a megoldásnak milyen gátjai vannak, azt kérdezte tőlem: akkor én reménytelennek látom a helyzetet? Azt válaszoltam, nem, dehogy. Csak nagyon nehéznek.

Talán a legtöbb kudarcot a társadalmi vállalkozásunk adja. Nyolc éve már, hogy próbáljuk a munkahelyteremtést, ezt a fejlesztő foglalkoztatást, legálisan, munkaviszonyban, olyan embereknek, akik még nem dolgoztak így, mert vagy főállású anyák voltak, vagy a közmunka volt az egyetlen legális munkatapasztalatuk, egyébként alkalmi- és feketemunkán szocializálódtak. Képzetlenek, alapkészséghiányosak. Több mint negyvenen fordultak már meg nálunk ennyi idő alatt, és egy esetben volt csak, hogy mi mondtunk fel, az összes többiben ők döntöttek úgy, hogy nem vállalják nálunk a munkát.

Hogy mennyire naivan kezdtem, azt jól jelzi az első elképzelésem….. Mert abban a hitben terveztem ezt, hogy viszünk egy munkahelyet egy olyan faluba, ahol a közmunkán kívül más foglalkoztató nincsen, és majd szépen felkészítjük őket arra, hogy ezt a vállalkozást ők vegyék majd át tőlünk, és az ő vállalkozásuk lehessen majd ez a társadalmi vállalkozás.

Jó kis terv, ugye? Megteremtettük lassan a feltételeket, képeztük őket, bevontuk a tervezésbe, kulcsszerepbe, helyzetbe hoztuk… mindig reméltük, hogy akit újonnan felveszünk, vagy visszaveszünk, majd ők működni fognak. Szerveztünk varrótanfolyamot, képzést az asztalosgépek használatához, megtanultak lekvárt főzni a HCCP betartásával, textilt festeni, batikolni, üvegikont készíteni…annyi mindent…volt, aki traktorvezetői vizsgát tett nálunk. Közben mindig kiemelten segítettük a nálunk dolgozókat, adósságrendezésben, lakhatási körülményekben, kölcsönnel, adományokkal, hogy legyen az az üzenet a faluban: aki legális munkát vállal, annak tervezhetően és jobban alakul az élete. Hogy a “gyöngyösök” jobban boldogulnak.

Volt, hogy valaki évekig megmaradt, annál nagyobb volt a csalódás, mikor kiderült, mégsem működik. Más pár hónapig bírta. Többnyire indulatos cirkusszal mondtak fel. Mielőtt bárki azt hiszi, valami embertelen hajtásba kényszerítettük őket, elmondom, hogy nem így van. Nyilván, a közmunkához viszonyítva vannak elvárásaink, a munkaidő kitöltése, a teljesítmény, és a minőség tekintetében, de sosem a munka mennyisége volt az, ami miatt felmondtak.

Hanem az egyéb cirkuszok. Egymással is, meg velünk is. Egymással leginkább a pletykák, családi és családok közötti cirkuszok behozása a munkahelyre, beszólások, kigúnyolások, összemérése egymásnak, ki, mennyit csinál, mennyi ideig cigizik, stb., ami aztán összevesznek. No meg a kívülről behozott bomlasztó aknamunka. Hogy nem jó itt semmi.

Velünk pedig abból, ha szembesítjük őket bármivel, aminek nem lenne helye egy munkahelyen. Pl. hogy megloptak minket. Vagy, hogy amikor nincs jelen a munkát irányító, a munkában velük dolgozó személy, akkor nem dolgoznak. Vagy, később jönnek és hamarabb mennek el, mint amit a munkaidő előír. Ellógnak haza. Vagy, annyira nem figyelnek az eszközökre, munkára, hogy anyagi kárt okoznak vele. Ha ezt jelezzük, szembesítjük, bizonyítjuk, a reakció mindig egy nem indulatmentes megsértődés és felmondás.

Rengeteget gondolkodtunk már, annyi mindent kipróbáltunk, hogy mi működne. Még arra is adunk lehetőséget, hogy valaki visszajöjjön. Kivéve, ha meglopott minket, vagy annyira összeférhetetlen volt, hogy nem látunk biztosítékot arra, hogy nem ugyanez lenne most is.

Aztán a héten nagyon elgondolkodtam, ezen a bizalom kérdésen ebben a vonatkozásban is. Azt már régen tudom, hogy senkiben nem tudunk úgy megbízni, mint ahogy én azt a kezdetekben reméltem, mert a pillanatnyi érdek, haszon mindig felülírja azt a viszonyulást, amiről azt hisszük, hogy már stabil, építeni lehet rá. Azt is látjuk, hogy egymásban sem bíznak, minden további nélkül beáldozzák egymást, ha az érdekük úgy kívánja, a testvér is feljelenti a másikat, kihasználja, manipulálja, ebből nem csinálnak ügyet. A közmunkán is ez megy, a családban is. “Rádhívom a rendőrt”, “feljelentelek”, “kihívom a munkafelügyelőt”, no meg az RTL-t.

Mondjuk ebben mi is előbb-utóbb megtudunk mindent, mert nekünk is visszacsorgatnak minden valós vagy vélt információt. Elég valami sérelem, és rögvest oda a barátság, rokonság. Ami ugyanilyen gyorsan vissza is rendeződik, és aki az egyik nap még teljes mellszélességgel kiállt mellettünk, másnap buzgón csatlakozik a minket támadókhoz. Akit egyik nap közösen megvertek, másnap már csak “bohóckodásnak” titulálnak, és teljes a béke. Egy darabig.

Szóval, azt próbáltam most megérteni, hogy miért alakul úgy, hogy a kívülről bomlasztóknak mindig sikeresebb átmeneti bizalmat építeni maguknak, mint nekünk a hosszú távút. Hogy nem bennünk bíznak, hanem azokban, akik bomlasztani akarnak. Mert elkezdi valaki (többnyire persze ugyanazok), hogy mi rájuk “hívjuk le a támogatást’, tehát belőlük élünk. És persze mi nem dolgozunk. Csak ők. Ráadásul azt akarjuk, hogy dolgozzanak többet. Próbáljuk megmagyarázni, hogy milyen támogatásról beszélnek? Ez nem közmunka, amit az állam támogat… de nyilván nem megy át. A másik, hogy munkának ők csak a fizikai munkát tekintik, nyilván, mert nincs tudásuk másról. Tehát, aki nem azt csinálja, az nyilván nem csinál semmit, csak felveszi a “jó pénzt”. Ehhez jön még az a minden szinten élő korrupciós megtapasztalás, amiből nekik világos: mindenki, mindenhol lenyúlja, ellopja a pénzt.

Hosszasan tudnám sorolni, mennyi ponton jön elő a tájékozatlanságba ágyazott gyanúsítás. Pl. akinek kiadtuk a bennlevő szabadságát, mert nem vihető át az új évre, azzal “kivételezünk”. Hiába magyarázzuk el, újra és újra, és tűnik úgy, hogy megértik. Aztán otthon, a szomszédokkal, no meg azokkal, akiknek sértjük az érdekeit azzal, hogy itt egy legális munkahelyen kiszámítható jövedelemhez jutnak a többiek, újra duruzsolják, ki tudja, miért engedtük el szabadságra, hiszen mi dolgozunk törvénytelenül, nyúljuk le a pénzeket, kihasználjuk őket. Aztán úgy jön be a munkahelyre, hogy “kirúgatja” a munkavezetőt, vagy épp a másikat, akivel valami miatt összezördült. Mert olyat tud, “amivel fel lehet jelenteni.”

Közben pedig látjuk azt is, hogy nemcsak nálunk nem működnek, a közmunkán is állandó a cirkusz, ha elmennek máshova dolgozni, nagyon rövid ideig bírják, otthagyják. Ami stabilan jövedelemhez juttatja őket, az zömében nem legális, a feketezónához kötődik. Ez adja a magabiztosságot, a pénzt, a hierarchiát ez határozza meg, ebből piszkálják a többit, gerjesztik a konfliktusokat újra és újra.

Az is egy durva megtapasztalásunk, ahogy a nagyon erősen hierarchizált viszonylatban viszont működnek. Aki dolgoztatja a másikat, “csicskáztatja” közülük, beszélhet vele úgy, mint a kutyával, meg is verheti, ott nincs morgás, megcsinálnak mindent a fenyegetettségben. Sőt, természetesnek veszik, és elfogadják, mint valami eleve elrendelt dolgot. Mi viszont emberi hangon beszélünk, meghagyjuk nekik a döntéseket, bevonjuk, partnernek tekintjük őket, nem kényszerítünk senkit semmire, mi csak lehetőségként vagyunk, szelíd következetességgel próbálva terelni őket. Ebben viszont nem működnek, vagy csak ideig óráig.

Persze világos miért, hiszen a tudások, készségek hiánya, no meg a nem az integráció irányába mutató túlélési stratégiák, az ebben való szocializálódás hozza mindezt.

Szóval már elengedtem, hogy a mostani felnőtt generáció vállalkozása lehet majd az, amit mi megteremtettünk. Talán majd a gyerekek között tudunk párat olyan tudáshoz segíteni, ami elég lesz ehhez, no meg ahhoz is, hogy megtanuljanak egymást tisztelve, nem bántva, nem pletykálva, nem fenyegetve, közös célok mentén legálisan dolgozni. Persze ehhez jó lenne, ha a feketegazdaság visszaszorulna. Mert amíg a túlélésre az lehetőséget ad, addig nem lesz vonzó nekik egyetlen más út sem.

Talán lesz majd egy olyan generáció, ami bízik. Magában, a másikban, egymásban. Ezen kell dolgozzunk. Persze ehhez tudás is kell. Ezért mondom mindig, hogy mi az Igazgyöngyben a következő generációért dolgozunk, de a mostanival. Akármilyen kínkeserves is…nincs más út.

Muszáj, hogy menjen. Az én optimizmusom és bizalmam ebben még mindig szilárd.