Az egyik legnagyobb kihívás a mi munkánkban a foglalkoztatás kérdése. Mert a kiszámítható jövedelem, amit jogkövető viszonyulással és legális munkával lehet elérni, és ami ad annyi pénzt, hogy biztonságérzetet adjon, olyan alapot teremtene, amin aztán meg lehetne vetni a lábát annak is, aki most igencsak ingoványos talajon áll.

De ezzel, akárhogy is próbáljuk, vesztésre állunk. Lassan úgy érzem, minden hatás ez ellen dolgozik ma Magyarországon.

A legelső az, amin valahogy segíteni kellene, hogy ez a felnőtt generáció, akiknek zöme most a közmunkában van, alapkészség-hiányosan, szakma nélkül került ki a közoktatás rendszeréből, sokan funkcionális analfabétaként, és bármilyen meglepő, jónéhányan vannak a munkaképes korban analfabétaként is. Az, hogy ebben esély sincs a változásra, teljesen világos. A szegregálódó iskolarendszer ugyanis tömegével engedi ki ilyen muníciókkal a következő generációt is. A generációs szegénységben felülreprezentált a tanulási nehézségekkel küzdő, sajátos nevelési igényű gyerekek aránya, az ő fejlesztésük nem megoldott a mai feltétekkel és szakember-ellátottsággal, a felnőtt korukról pedig épp a legutóbbi blogbejegyzésben írtam. A számuk a leszakadó térségekben rohamléptekkel növekszik.

Persze, ha ott lenne a család, talán lenne esély. De esetükben generációs problémáról beszélünk, a rendszerváltás óta alkalmi és feketemunkában, no meg a kriminalizáció útján életstratégiát építő emberekről van szó, akik átörökíteni csak ugyanezeket a viszonyulásokat tudják. Arra pedig, hogy speciális fejlesztés kellene a sérült, tanulási nehézséggel küzdő gyerekeknek, nincs tudás a sok esetben a problémában ugyanígy érintett szülőknél. Szóval, innen, a családok szintjéről egészen biztosan nem várható a pozitív elmozdulás támasza.

Adva van tehát egy képzetlen társadalmi csoport. De ettől még kezelhető lenne a probléma, mert ettől még dolgozhatnának. Ám nem teszik. Legalábbis nem úgy, ahogy az a társadalmi beilleszkedést segítené. Mert nem a legális munkavállalás a számukra járhatóbb út. Ott kevés a pénz, és sok az elvárás. A feketezóna nem ilyen. Ha ott meg lehet keresni egy hét alatt azt, amiért egy minimálbéres foglalkoztatásban egy hónapig kell dolgozni, akkor inkább azt választja mindenki. Egy hétig dolgozik feketén, vagy szürkén (alkalmi bejelentéssel néha, az adott munkahelyhez való felelős ragaszkodás nélkül, hiszen rengeteg a hasonló lehetőség), és nem egy hónapig. Sőt, van ennél jobb is. A bűnözés. Ott még dolgozni sem kell, csak ügyeskedni, gyúrni, ettől erősnek lenni, kapcsolatokkal rendelkezni, és jön a pénz.

Ma ez az út a könnyebb, gyorsabban juttat jövedelemhez, kevesebb erőfeszítés kell hozzá, és meg lehet élni benne, különösebb kockázat nélkül.

A feketezóna azért is kecsegetetőbb számukra, mert ott nincs behajtócéges tartozás. Ott nem éri utol senki őket a korábban felvett és nem fizetett kölcsönökkel. Ez a másik akadály, ami gátja a legális munkavállalásnak. A pénzügyi tudatosság hiánya, ami megint csak az oktatásra és a családi mintára vezethető vissza. No meg a fogyasztói világ hatására, amivel szemben a tudás-és képességhiány miatt teljesen védtelenek.

Ha összegeznem kellene, akkor az alapkészségek nem elégséges szintje mellé venném az életvezetési képességek sajátosságait, és még egy sor olyan kompetenciát, ami szintén szükséges lenne, pl. a szabálytartás, a figyelemkoncentráció, és a szociális készségek csoportja, amiben mondjuk az együttműködési képesség, vagy a felelősségtudatosság nélkülözhetetlen munkavállalói szempontból.

Szóval, sikerült “kitermelni” a rendszerváltás óta ezt a társadalmi csoportot, és úgy tűnik, egyre növekszik, vele az összes probléma, ami ma a leszakadó térségeket jellemzi.

A beavatkozások, amelyeket az állam tervez és szervez, nem változtatnak az alap-problémán, szerintem csak annyi történik, hogy lett egy másik foglalkoztatás, ami erre települt rá, kitanulta, kiépítette ehhez a kapcsolatokat, sőt, egybeépült a regnáló rendszerrel, és jól megél ebből. Pályázatírók, elszámolók, OKJ-s tanfolyamtartók, pályázati keretek között működtetett, indikátorkényszer alatt leginkább adminisztrációs igazolással elcsorgatott, az unióból erre a célra küldött milliárdokkal.

A megoldáshoz először persze az kellene, hogy elismerjük a problémát, szembenézzünk vele, és feltérképezzük az összes negatív hatást, ami ma ezt működteti. Az Igazgyöngy azon elgondolása, hogy segítsük azokat a lehetőségeket, utakat elérni, ami a megoldás felé visz, és nehezítsük azokat, amelyek ettől távol tartják őket, ezen a területen nem működik. Nincsenek meg azok a nehezítő, kényszerítő tényezők, amelyek számukra is érthető módon mutatják: nem ez a jó út, ennek következményei lesznek, mert nem a jogkövető viszonyulás felé visz.

Akkor mit lehetne tenni? A napi szintű küzdelem, és az állandó reménykedés mellett, hogy lesz majd egyszer valós politikai szándék a megoldásra, persze keressük mindig a fogást a problémán. Most pl. az jutott eszembe, talán jó megoldás lenne, ha a fogyatékkal élők védett foglalkoztatásának mintájára lennének ilyen védett munkahelyek számukra is. Vagyis támogatná az állam azokat a munkahelyeket, amelyek ezzel a társadalmi csoporttal dolgoznának, fejlesztést végeznek velük, megpróbálva bepótolni mindazt, amit sem az iskola, sem a családjuk nem adott meg nekik.

A közmunka nem ilyen, mert ott nincsenek meg ezek a fejlesztések. A közmunka helyett kellene inkább efféle, ami alkalmassá teszi őket a munkavégzésre, teljesítményalapú fejlesztéssel.

Persze ott a nagy kérdés, hogy ki kerüljön bele, és mi alapján? Erre megoldás lenne, ha, akár az iskolarendszerből való kikerülésük idején, vagy, amikor a munkaügyi központ látókörébe kerülnek lenne egy mérés, ami a képességeikre irányul. Mi is csináltunk már ilyeneket azokkal, akiket felvettünk, és nagyon lehangoló eredményeket kaptunk pl. a figyelemkoncentráció, vagy a rövid távú memória terén. Rengeteg olyan teszt van, ami a munkaképességeket méri, monotóniatűrés, finommotorika, stb. terén. Ha látjuk, milyen szinten vannak, akkor tudunk képzési programot kidolgozni rájuk. Ha ezt nem látjuk, akkor “általános” elgondolású képzéseket tartunk, amelyek feltételeznek alapkészségeket, értelmi képességeket, ám ezek hiányában a képzések sosem hoznak valós eredményt.

Tényleg, miért nem mérjük meg az iskolarendszerből kiesőket? Hogyan tudnánk ennek hiányában megoldást adni nekik bármilyen foglalkoztatásban, képzésben? Vagy van ilyen, csak nem tudok róla? Van bármilyen “kilépő” elérés, mérés a 16 évesen az iskolarendszerből kieső fiataloknál?

A mérés után egy fejlesztési folyamatba kerülnének, ahol mindenképp teljesítményalapú bérezés kellene, mert ebből tudják megérteni és megszokni azt, hogy a bérhez munkavégzésnek kell társulnia, nem pedig eltöltött időnek, mint a közmunka legtöbbjében. (Tisztelet a kivételnek. Kivétel azonban csak ott van, ahol nem ilyen, alacsony munkavállalói kompetenciájú emberek dolgoznak a közfoglalkoztatásban).

És még ez is csak akkor hozna eredményt, ha fogást találnánk azon a hatalmas adóssághalmazon, ami ma ezeket a családokat érinti. Hogy a behajtócégek ne vonják le a fél fizetést. No meg persze akkor, ha változtatnánk az oktatási rendszeren, és fókuszba kerülhetne az esélykiegyenlítés, amivel az újratermelődésnek tudnánk gátat szabni.

Azt hiszem, most mindennek híján vagyunk. “Jelenleg nincs politikai szándék erre.” – hangzik a mondat, a probléma bármelyik eleméről beszélek, szakmai körökben.

Ennek a társadalmi csoportnak a problémái és létszáma pedig lassan de biztosan amortizálja le a jövőt. És nemcsak az övékét, hanem az országét is.