Bővítik a közmunka lehetőségeit. Annyiból nyilván jó, hogy akik elvesztették a munkájukat, annak helyben lesz valami. Valami, ami azonban szerintem nem igazi munka, az én megtapasztalásaimban legalábbis nem az.
Egy része mögött biztos van munka. Mindig van, aki bizonygatja. Mert akiket becsatornáztak az intézményekbe, takarítóként, óvodai vagy konyhai kisegítőnek, karbantartónak, ők dolgoznak, és nyilván az érettségizettek is, több helyen. A munkájuk hasznos és fontos, nekem csak az a bökkenő ebben, hogy korábban ezeket a munkaköröket nem a közmunkabéres fizetésekhez kötötték. És én ebben visszalépésnek tartom azt, hogy ezeket az állásokat ma így töltik be. Még akkor is, ha sokak szerint szívesen végzik, még akkor is, ha nagyon fontosak az intézmények fenntartása szempontjából.
A másik nagyobb réteget érint, de számomra ott sem pozitív a kép. Vannak önkormányzatok, ahol mezőgazdasági tevékenységet végeznek, vagy asztalosműhelyük van, esetleg térkövet gyártanak. Mindig érdekelt, miféle üzleti tervek lehetnek a sikeresnek mondott közmunka-programok mögött. Meg az is, hogy lehet 54 ezer forintért megfelelő teljesítményre motiválni az embereket. Vajon hány órát dolgoznak megfelelő munkamorállal? Motiváltan, mert érzik, hogy van előrelépés. Pénzben nincs. De akkor miben lehet? Értékteremtésben? Nos, ennyi pénzért nagyon magas szinten kellene lennie az önbecsülésnek, hogy valaki azt érezze, érdemes húzni. Pontosan látom a különbséget, hiszen mi is veszünk át évek óta a közmunka-programból embereket a társadalmi vállalkozásunkba. Saját megtapasztalásból tudom, mennyire nehéz egy másfajta munkához szoktatni őket.
Ha tehetem, mindenhol megnézem a kézművestermékeket, amelyek közmunkában készülnek. Sosem láttam nyilvános kimutatást abból, mennyit értékesítenek ezekből, milyen piaca van. A rongyszőnyegeknek, kosaraknak, papírfonásoknak, gyékénymunkáknak, az internetről letöltött, hasznavehetetetlen “dekorációs tárgyaknak”, amelyeket készítenek.
Az élelmiszereknek, tésztáknak, lekvároknak sem egyszerű piacot szerezni. Nem hiszem, hogy kitermeli a munkabéreket, járulékokat. A minőségi ínyenc kézműves élelmiszerek piaca azoknál van, akik ezeket meg tudják fizetni. Egy falu közmunkaprogamjából ezek elérhetetelenek. Ezt a piaci rést már rég megtalálták azok, akik meg tudták mellé teremteni a legkorszerűbb technológiát, elérték a legkülönlegesebb recepteket, fűszereket is. A tömegtermékek gépestése, pl. a zöldségfeldolgozásoké meg nem igazán értelmezhető a kis falvak szintjén. A háziasszonyi technológia ezekkel a gépesített nagyüzemekkel szemben versenyképtelen.
Látom, sok helyen szétosztják, amit termelnek, a településeken. Hasznosul így is, persze, és nagyon jó. Csak éppen fenntarthatatlan. És sok esetben ellenére megy az önfenntartási képességek fejlesztésének. Mert minek műveljen valaki kertet, ha a közmunkában megtermelik a krumplit, zöldséget, és onnan megkapja? Az önfenntartó falvak, bár minden értékükkel tudok azonosulni, szerintem utópisztikus elképzelések. Akik elindulnak e felé, kilépve a városi, értelmiségi létből, ők nem azok, akik a szegregátumokban élnek, önfenntartási képességek nélkül. Akik nem tudnak és nem is akarnak kertet művelni, hogy csak egy elemet emeljek ki.
Persze lehetne településfejlesztésre is használni a közmunkát. De ez nem megy túl megint a fűnyírás, parkgondozás, szemétszedés vonalán, amiről még mindig azt gondolom, hogy korábban ezt normális fizetésért végezte a települések nagyságához viszonyítva pár ember, gépekkel, és jobban rendben voltak az utcaképek, mint most, mikor ötvenszer többen “dolgoznak” benne, kézi erővel. Kőművesmunkákat, felújításokat, esetleg építeseket meg csak szakértelemmel bírók tudnak végezni. Akinek meg megfelelő szakértelme van, ők nem a közmunkában dolgoznak, hanem a szakmában, sokszorosáért.
Akik bennragadtak a közmunkában, azok nem tudnak ebből kilépni. Mert helyhez kötöttek, nem mobilisak, alapkészséghiányosak, nincs szakképestésük, fejletlenek a munkavállalói kompetenciáik. És nekik hiába jön a következő mondvacsinált közmunkához kötődő képzés, ahol csak a jelenlét a fontos, nem fog az élethelyzetükön változtatni, sem a helyhez kötöttségükön, sem a munkához való viszonyukon, sőt ez a rendszer a szaktudásukon sem.
És akkor még nem beszéltem a behajtócéges tartozásokról, amelyek mellett nem éri meg legális munkát vállalniuk, mert felét kapják meg csak a bérüknek. Jobb nekik a feketegazdaságban dolgozni. Ott jól fizetnek, zsebbe, sokkal jobban, mint a minimálbér, a közmunkabérről nem is beszélve. Ez nagyon erős érv a motivációban, nemcsak a közmunkabérrel szemben, hanem még a minimálbéres foglalkoztatással szemben is.
Szerintem ez a közfoglalkoztatás most inkább olyan, mint egy szociális juttatás a helyben maradóknak, egyfajta mímelt közösségi mozgatással. A munka világába történő visszavezetésről nem beszélhetünk. Nincs benne továbblépés, motiváció, fenntarthatóság. Talmi ragyogás a statisztikában, valós megoldások nélkül.
Azt hiszem, az is nagy gond, hogy nincsenek az önkormányzatoknál olyan szakemberek, akik megfelelő szaktudással rendelkeznének, akik fejlesztik az embereket, fejlesztik a termékeket, kidolgozzák a marketinget stb. A munkaszervezés önmagában nem elég. Ennél sokkal összetettebb ez az egész.
Talán, ha nem a mindenáron való foglalkoztatás oldaláról fognánk meg, hanem a fenntarthatóság szempontjából. Ha belátnánk, hogy ez a felnőtt generáció, akinek csak a közmunka megoldás, egy oktatási-szociális-foglalkoztatási kudarc eredménye. Akkor talán megértenénk, hogy azzal a pénzügyi tudatossággal, alkalmi- és feketemunkán szocializálódva, totálisan eladósodva, másfél túlélési stratégiákat építettek. Ez pedig nem a közmunkában boldogan, hatékonyan és elkötelezetten dolgozók útja lesz. Sosem.
Lehet, meg kellene vizsgálni a szociális szövetkezeteket, társadalmi vállalkozásokat. Az ő tapasztalatukból kiindulva átgondolni, mit lehet tenni ezzel a társadalmi csoporttal. Mert ott, ahol ezt nem a közmunkára építik, ott lennie kell valós üzleti tervezésnek. Ez pedig szerintem minden gazdaságot érintő folyamatban nélkülözhetetlen lenne. Ha pedig a közmunka nem ide tartozik, hanem a szociális területhez, akkor meg ne hívjuk munkahelyteremtésnek. Akkor hívjuk szociális támogatásnak. De akkor oda egy másfajta stratégia kellene. Esetleg meg lehetne próbálni összekapcsolni a két dolgot. Valamit kellene tenni… mielőtt megint megdicsőülünk, hogy mennyi munkahely keletkezett, miközben a családok élethelyzetében semmiféle változás nem következik be.
