Miután az oktatás, kríziskezelés területéről már írtam, és vissza is fogok még térni, mert folyamatosan változik a helyzet, most egy másik területről, a kapcsolattartásról és az ehhez kapcsolható biztonságérzetről írnék.
A kapcsolatrendszerünkben itt a térségben elsősorban azok a családok szerepeltek, akikkel a művészetoktatás révén kapcsolatban vagyunk. 650 gyereket jelent ez, és kb. 30%-át jelentik azok, akiknél csupán az oktatás révén kapcsolódunk, mert stabil anyagi háttérrel rendelkeznek. A többiekkel, időről időre, kikkel alkalomszerűen, kikkel folyamatosan kapcsolatban vagyunk a segítségnyújtás területén is, és a kör bővült ezekben a családokban a rokonsággal, illetve azokkal, akiket az intézményrendszer, zömében a szociális ellátórendszer ajánlása révén értünk el. Most ők azok, akiken próbálunk segíteni, de korlátoznunk kellett ezt is, nyolc településre, és a többit egyelőre csak az alkalmi segítségnyújtás kategóriájába tenni.
Persze más egy normál időszak, amikor napi, felkereső jellegű szolgáltatással dolgozunk, és más az, ami most van, mert most a lehető legkevesebb érintkezéssel kell megszerveznünk mindent, és nem tudunk azonnal reagálni. Külön figyelmet igényel, hogy megértessük: ne az utolsó pillanatban szóljanak, ha gond van, hiszen látják pl., ha fogy a gyerek tápszere, ne akkor jelezzék, ha másnapra már nincs. Sokan nem hinnék el, hogy a felelősségtudat ennyire alacsony, de sajnos nem egyedi az ilyen eset.
Most egy olyan rendszert alakítottunk ki, hogy mindenkit, minden címről az Igazgyöngy facebook oldalára irányítunk, ahol egy kolléganő táblázatban rögzíti a kéréseket, ezeket hangoljuk össze a forrásainkkal, a raktárkészlettel, és a kijuttatás módjával. A dátumozás is nagyon fontos, hiszen több szempontot is figyelni kell. Pl., hogy amikor a közmunkabért megkapják, vagy a családi pótlékot, akkor nem adunk kríziscsomagot. És figyeljük a településeket is, kapcsolatban vagyunk mindenkivel, akivel lehet, hogy ésszerűen osszuk el az erőforrásokat, és ne keresztbe támogassunk családokat. Mert ebben előfordulhat, hogy egy család több forrásból kap, míg egy másik sehonnan sem. Ezek pedig a feszültséget és a bizonytalanságérzetet fokozzák, amire most semmi szükség.
A feszültség így is nagy, és sokan gerjesztik is. A facebookon megosztják, mit kaptak, mire beindul a másik falu is, sokszor agresszívan követelőzve, hogy ők miért nem? Lehetetlen úgy csinálni, hogy mindenkinek jó legyen, leginkább azért, mert a kép, amit megosztanak magukról, a krízishelyzetükről, nem őszinte, érzelem-vezérelten, többnyire túltolva mutatják a helyzetüket. Ezért is fontos, hogy mindenről képben legyünk, és rá tudjunk kérdezni, miért, amikor pl. a közmunkabér kifizetésének napján keresnek minket, hogy azonnali kríziscsomagra van szükségük. Vagy, állítják, hogy nem osztottak az önkormányzatnál semmi adományt, miközben mi pontosan tudjuk, hogy igen, és ők is felvették azt. Segítséget kérnek más szervezettől, magánszemélytől, aki a kapcsolatrendszerünkben van, azzal, hogy a gyerekek nem kapnak ebédet az iskolából, pedig tudjuk, hogy ez nem igaz.
Most lehet sokaknak azt gondolni, hogy persze, ebből is látszik, hogy nem tisztességesek…és nem kell adni nekik semmit. De ne feledjük el, egyrészt, hogy teljes bizonytalanságérzésben vannak, és ebben az az elv, hogy “az a biztos, ami itt van”, másrészt, hogy ebben a társadalmi csoportban a túlélési stratégiák sajátos megerősítést kaptak generációkon keresztül, és annak nem most van itt az ideje, hogy ezen változtassunk. Ezen egyébként is csak kitartó, türelmes munkával lehet, nem egyszeri intézkedésekkel. Ráadásul most a járványveszély sokszorosára nő, ha mászkálnak, hogy bebiztosítsák a holnapjukat is.
Egy pillanatra képzeljük magunkat abba a helyzetbe, hogy csak két napra való élelmiszerünk van. Ki nem tenne meg mindent azért, hogy lássa: a harmadik napra való is ott van, és tud majd enni adni a gyerekeinek? Aki egész életében ilyen stresszhelyzetben van, ebben szocializálódik, azon most sokszoros a pánik. Embert próbáló munka most a segítségnyújtás, és közelről korántsem olyan egyszerű, mint messziről, biztonságos közegből.
Sokan kérdezik mostanában, akik hasonló munkát végeznek, hogy lehet most jól adni, úgy, hogy az ne feszültségnövelő legyen. Mert egyformán nem lehet… de hogyan adjanak különböző mértékű támogatásokat? Megérti-e most a település közössége pl. hogy csak annak adnak tabletet, akinek otthon nincs? Vagy internetet csak oda, ahol nincs? Nos, nem valószínű. Ezek a generációs szegénységben élő közösségek eddig sem tudtak így gondolkodni, a szegénység mindenkit érint, és nem tudják beemelni, hogy az egyik család ingyen kapja meg azt, amiért a másik erőfeszítéseket tett. Úgy vélik, mindenkinek “jár” az, bármi legyen ez. Hányszor megkaptuk már, egy falun belül is: “maguk csak a mocskosokat segítik, akik boldogulni akarnak, azokat nem. Pont azoknak adnak, akik nem érdemlik meg.”
Tulajdonképpen a saját szempontjukból nézve igazuk van, hiszen mi csakugyan a legnehezebb helyzetben élők elmozdítására gyúrunk, és azoknak meg, akiknek mondjuk az önfenntartási képességeik erősebbek, vagy azzá váltak, azoknak örülünk…hiszen ez a célunk, hogy maguk is boldoguljanak. Nehéz terület ez, a szolidaritás a generációs szegénységben nehezen ver gyökeret, és most pont nem alkalmas az idő ennek csiszolgatására.
Hogyan lehet hát jól csinálni? Mi azt látjuk, hogy a legfontosabb egy, számukra is elfogadható és védhető szabály, ami illeszkedik a forrásokhoz is. Elsősorban magunkat kell védeni ezzel, meg azokat, akiknek tudunk adni, azokkal szemben, akiknek most nem. Ez lehet pl. a gyerekek száma, vagy az egy háztartásban élőké, vagy, ha tanszerekről van szó, akkor pl. hogy most csak az alsósoknak tudunk adni, vagy csak a felsősöknek. Csak azoknak a középiskolásoknak, akik tanulnak. Csak azoknak, akiknek a tanulmányi átlaga X fölött van. Csak oda tudunk adni, ahol 3 év alatti gyerek van, stb. És mindig mellé tenni, amint forrást tudunk biztosítani, jön a következő kategória. Mert látniuk kell, hogy van esélyük nekik is, mindenkinek, és ezt feléjük is átláthatóan, következetesen kell vinni tovább. Következetesen. Ez nagyon fontos. Mint az is, hogy amit egyszer kimondunk, azon lehetőleg ne változtassunk. Mert ez is félelmet gerjeszt, a nem kiszámítható segítségnyújtás.
És akkor veszekedés van, agresszió, vádaskodás, és ezt el kell kerülni most, minden áron. Így sem egyszerű nyugton tartani mindenkit. Az összezártságban nő a feszültség, ahol a családon belüli agresszió, erőszak eddig is megvolt, most különös kockázatot jelent. Most nem tudunk odamenni, mediálni, feszültséget csillapítani, megoldást keresni. “Távoktatásban” ezt nehéz. Próbáljuk nyugalomra és türelemre inteni őket, amennyire csak lehet.
A nyugalom a járványügyi szabályok tartásának a záloga. Ehhez mindenképpen kell, hogy érezzék a kapcsolattartást, a figyelmet, hogy van kihez fordulni tanácsért, kérésért. A másik, hogy lássák, lehetőségeinkhez mérten tudunk segítséget adni, de tájékozódunk is a kérésekkel kapcsolatban. Most ennyit tehetünk. Ezzel most még boldogulunk.
Hogy a jövő mit hoz, senki sem tudja. Csak reménykedni tudunk, hogy a jövő héten nem romlik a helyzet, és dolgozunk tovább, türelemmel, hogy a biztonságérzetüket minél tovább megtarthassuk. Mert ebben tudnak koncentrálni a családok pl. a gyerekek tanulására, vagy a kézmosásra is.
