Érdekes egy ilyen szervezetet vezetni, mint a mienk. A kötelező minimálbér-emelés minden évben nagy próbatétel számunkra, és, hogy finoman fogalmazzak, egyre nehezebben kommunikálható a képzettséggel nem rendelkezők számára az egyébként alapvetően fontos üzenet: érdemes tanulni, mert biztosabb jövőképet teremt.
Persze nem azzal van bajom, hogy növekszik a minimálbér, hiszen növekednek az árak is. A baj az, hogy képtelenség egységben kezelni azokkal a területekkel, ahol kellene a fizetéssel is üzenni: “tanultál, diplomákat szereztél, felelősséget teszünk rád egy-egy munkakör betöltésével, és mindezt tükröztetni szeretnénk a béredben is.” Hogy legyen különbség a fizetésekben is abban, hogy ki fejleszt, és ki a fejlesztendő. És tudjam az alapítványon belül is igazolni a szülőknek: érdemes tanulni.
Szóval, ami érdekes, és nagyon nehéz, az három területnek az összehangolása: a szakképzetlen munkatársaké a társadalmi vállalkozásunkban, az iskolai, és a szociális részé, ahol diplomások és szakképzett középfokú végzettséggel rendelkezők is dolgoznak. Mindebben két kötelezően betartandó elem is van, a minimálbér (és a garantált bérminimum persze), és a pedagógus életpályamodell.
Pár adat: a munkatársak száma 33. Tíz az iskolához, tíz a társadalmi vállalkozáshoz kapcsolódik, a többiek a szociális részhez és az adminisztrációhoz. A közalkalmazotti bértáblához igazodó bérezéssel. Hogy a célterületről is mondjak pár számot, 650 gyerek van a művészeti képzésben, hat településen, 50 gyerek a tanodában, és 27 települést érint a szociális munkánk.
Az alapítvány tehát fenntart egy alapfokú művészeti iskolát, amire megkapjuk a gyereklétszám arányában a pedagógusbérek átlagszámítás szerinti összegét az államtól. Ugye, itt az aktuális törvények szerint működik minden, pedagógus életpályamodell, bértáblához igazodó fizetéssel. Itt nincs fedezet az emelésre, mivel az állam által fizetett pedagógusbérek nem követik arányosan a minimálbér-emeléseket.
Az iskolánkban most az oktatást támogató munkatársak bérével is gondunk van, az Államkincstár ellenőrzése kiderítette, hogy a húsz éve, amúgy szociálpedagógusi diplomával rendelkező iskolatitkárunk alkalmazása nem jogszerű, mert ezt (mármint a szociálpedagógust) pár éve átsorolták a pedagógia területéről a társadalomtudományokhoz, és ezt csak akkor vehetnénk jogszerűen diplomás bérrel igénybe, ha pedagógus lenne. Amúgy középfokú végzettséggel számítandó. Nem tudtuk, sajnos, bár igyekszünk követni a változásokat, de ez valahogy kimaradt. És az is kiderült, hogy egy humán felsőfokú végzettség sem ér semmit egy szabadidőszervezőnél, mert az középfokú végzettséghez kötött szabadidőszervező OKJ képesítéssel, és ezt nem váltja ki egy diploma. Ezt eddig sosem vizsgálták, az igénylésnél mindig leegyeztettük, elfogadták, az eddigi ellenőrzések pedig csak a pedagógusok végzettségét nézték. Szóval, nyugodtak voltunk. Persze most is nehezen tudom beemelni, hogy miközben van a leszakadó térségekben olyan állami általános iskola is, ahol a tanári állások több mint felét középiskolai végzettségűekkel fedik le, mert nincs aki vállalja ezt egy szegregált iskolában, akkor miért az alapítványi iskolák oktatást segítő munkatársainak alkalmazásában kell demonstrálni. De meg kellene már értenem, hogy a prioritásokat nem az ésszerűség diktálja.
A minimálbéres alkalmazásokban emelünk tehát, és ezzel minimalizálódik a különbség a pályakezdő pedagógus bére és a nyolc osztállyal, vagy annyival sem rendelkezők bére között, egy munkahelyen belül. A pályakezdő pedagógus leérettségizett, majd felsőfokú képesítést szerzett, nyelvvizsgázott, aztán gyakornok lett, majd át kell esnie a minősítésen, portfóliót csinálni, stb. Közben a bére alig különbözik azétól, aki a tanulást az első fokozaton befejezte, vagy odáig sem vitte.
A pályán és az iskolában szeretném tartani a kollégáimat, ám ennek a minimálbérhez viszonyított értékét nem tudom kifejezni a fizetésében. Muszáj lenne emelnem valahogy egy kicsit nekik is.
Ám jön az újabb bérfeszültség: a szociális területen dolgozók bére. Akik ugyanúgy felsőfokú végzettséggel bírnak, mint a pedagógus kollégáik, és ugyanolyan fontos, és megfeszített munkát végeznek. Csakhogy ezt a részt már nem állami finanszírozásban visszük, bár jelentős munkát végzünk ezzel, hogy az állami rendszer réseit befoltozzuk, segítsük az intézményrendszert, képviseljük benne a problémát, de ezt adományokból tesszük, az állam ebben csak a saját rendszerét finanszírozza. Azt, ami egyébként nem bír megküzdeni a problémával, nem bír változást előidézni.
Az alapítvány munkatársai épp azokért dolgoznak, akik képesítés nélkül esnek ki az oktatásból, és keresnek túlélési stratégiákat, amiben azonban a probléma újratermelődik. Nagy kiégési faktorú munka ez, amiben úgy tarthatom meg a szakembereket, ha a bérükkel nekik is egy viszonylagosan elég, kiszámítható megélhetési alapot adunk.
Akikkel dolgozunk, a társadalmi vállalkozásban, ők egy fejlesztésben kerülnek egyre közelebb a munkaerőpiac elvárásaihoz, de nem termelik ki még mindig a bérüket, és a járulékokat. Ez most naponta több mint tízezer forint, egy minimálbérrel alkalmazott munkatársnak… haladunk velük, de messze vagyunk még ettől. Alacsony munkavállalói kompetenciájú emberekkel dolgozunk, fejlesztéssel, de a munkaadói terhek ugyanazok, mint egy nagy profitot termelő cégnél. Nincs semmi kedvezmény ahhoz, hogy ott teremtünk munkahelyet, ahol senkinek eszébe sem jut, sőt ahonnan mindenki menekül.
Ráadásul jön az új kihívás: ahhoz, hogy a BM 300 falus felzárkóztatós projektjében hozzájuthassunk infrastrukturális fejlesztésekhez, be kell szállnunk a közmunka-programba. Ahol viszont nincs emelés, az maradt. Most egy munkahelyen lesz még egy újabb fokozat, amelyben ugyanolyan nyolc órás munkát kellene elvárni tőlük, mint a társadalmi vállalkozásban, csak éppen fele annyi bérért. Fogalmam sincs, ezt hogy fogjuk megoldani.
Szóval, most számolgatok, miből hogyan…. hogy a törvényeknek is megfeleljünk, de a munkatársakat is megtarthassuk. Segítség az idén, hogy az említett programban két szociális területen dolgozó munkatárs bére elszámolható. Persze, biztosan sokan mondják most, ki a fene kérte, hogy ezt csináljuk. És tényleg, megmaradhatnánk az iskolában, nem törődve azzal, hova mennek haza a gyerekek, milyen hatások érik őket. Sőt, már az elejétől sokkal csendesebben kellett volna kommunikálni a problémáról, és akkor talán lennének pályázatok, amiből béreket is tudunk finanszírozni. Ha nem szállunk bele ebbe az egészbe, akkor most nem főne a fejem.
De nekem, nekünk, ez nem ment. Elkezdtünk haladni egy megtervezett úton, aminek az idén a felénél vagyunk. Muszáj vinni tovább, mert az eredmények, mérések, a tapasztalatok által kikristályosodott módszerek azt mutatják, működik, jó az út. És talán egyszer majd a rendszerbe is beépülhet mindaz, amit kikínlódunk. Keservesen, civilek adományaiból, az állam mellett, egy jobb, élhetőbb államért.
