Amikor az ember elkezd egy ilyen munkát, nem azon gondolkodik, hogyan tudná mérni a változásokat. Napi visszacsatolás ad tapasztalati képet arról, hatékony volt-e a beavatkozás, nem érzi az ember lényegesnek az adatgyűjtést, fontosabbnak tűnik maga a cselekvés. Aztán, amikor érzékeltem én is, hogy ez nem egy napi rutinná egyszerűsíthető történet, hanem egy iszonyúan bonyolult problémahalmaz, aminek a megértéséhez is hosszú idő kell, nemhogy a megoldásához, akkor rájöttem, muszáj tudatosan tervezni, stratégiát kidolgozni, rendszert építeni, forrást teremteni. És akkor már előkerült ez a terület is. A hatékonyság mérése.
Sok civil szervezet, társadalmi vállalkozás még nem érzi ennek a fontosságát. Pedig több ok miatt is kell, hogy foglalkozzunk vele.
Az első talán a forrásteremtés. Mivel az állami rendszeren kívül működünk, a működési költségekben jelentős tétel a céges és civil adományok területe. Ebben vannak alkalmiak, de nyilván annak örülünk, ha hosszú távú az elköteleződés, mert ez teszi tervezhetővé a munkánkat, biztonságossá a működésünket. A támogatók azonban szívesebben adnak oda, ahol látják értelmét, hasznosulását a befektetett támogatásnak, segítségnek. Persze a visszacsatolások is ezt szolgálják, de ha az ember adatokkal is alá tudja támasztani a támogatás hatására elinduló változásokat, az mindenképpen komolyabb munkát tükröz. Sok támogató jött már át hozzánk, otthagyva másokat, mert úgy érezték, csak adták a pénzt, de nem láttak változást.
A másik ok, amiért kell, azok mi magunk vagyunk, a segítő szervezetben dolgozó munkatársak. Akik kimutathatóan tudják a munkájuk hatását követni, azoknál jóval kisebb a kiégés kockázata. Mert ott van íve a történetnek, saját magunkat, és a szervezeten belül egymást is szembesíthetjük a munkánk értékével, adatokkal alátámasztva. Fontos ez a szervezetfejlesztésben, a alapítványon belüli, egymás munkáját látó, értékelő, egymást támogató viszonyulások kialakítása miatt. Meg azért is, hogy felismerjük, ha valami nem hoz változást, és módosítani tudjunk, hogy jobban hathassunk. Muszáj ránézni még az eredményekre is a ráfordítás tükrében, hogy az ember a realitások talaján maradjon.
Fontos a hatásmérés azoknak a szempontjából is, akikért dolgozunk. Mert ők is így értik ennek a munkának a stratégia-jellegét, a rájuk vonatkozó számszerűsített változásokat, amivel muszáj szembesíteni őket, akár kríziskezelésről van szó (mert mindig a pillanatnyit érzékelik csak), akár a saját teljesítmény kihangosításáról (amire büszkének lehet lenni).
Azt már az elején észrevettem, hogy a helyi intézményrendszer, akiknek a munkáját szeretnénk segíteni, főleg a kiégés és az eszköztelenség miatt, no meg azért, mert ők nem alkalmaznak efféle hatékonyságmérést, legfeljebb statisztikai célú adatszolgáltatást a rendszer felé, ami azért más célokat szolgál, nos, számukra egy civil szervezet esélyteremtő munkája nem igazán fontos. Sőt, most kifejezetten gyanús, hiszen ellenségképpel terhelt. Nem is akarják látni, többnyire hallanak valamit, amiből aztán megítélik, hogy fölösleges és szakmaiatlan, és azokat a változásokat sem akarják látni, amelyeket a munkájuk előidéz.
Sokat kell dolgozni azon, hogy ez változzon, hogy számukra is értelmezhető legyen a hatékonyságunk mértéke. Mi pedig szeretnénk ezt úgy kommunikálni, hogy érezzék benne ők is a munkájukat, hogy lássák, a hatékony beavatkozás együtt lehet igazán hatékony, amihez mindenki hozzáteszi a maga részét.
Furcsa ezt átélni, hogyan lettünk az elmúlt 10 év alatt az elején kifejezetten tiltott, utált partnerből megtűrt civil szervezet, akinek már hagyják, hogy segíthessen, sőt, néhány területen már valós, felvállalt, együttműködő a viszonyunk. Persze csak helyileg. A harmadik “t”-től, a támogatottól még a legtöbb helyen messze vagyunk. Ha “kirakat” van, fontos vendég érkezik az intézményrendszer bármelyik eleméhez, akár “fentről”, akár külföldről, vagy valamilyen pályázathoz kapcsolódó, sajtóval és megtámogatott szakmai rendezvény van, nos, arra sosem hívnak minket. Akkor sem, ha ugyanazon a területen dolgozunk, hatékonyan, néha még hatékonyabban is, mint a rendszer maga, akkor sem, ha a szakma elismerten néz a munkánkra, itthon és külföldön is, és hetente vannak látogatóink. Fontos emberek is. Eleinte próbáltam ilyenkor találkozót kezdeményezni a hivatali rendszer felé, de sosem volt kölcsönös a dolog. Ma már meglehetősen ritkán fogok effélébe. A dolgot meg mostani jelenségként fogom fel, amiben nemkívánatosak vagyunk, mert a “nehogy már egy civil… aki ráadásul sorosbérenc” megjelenés ronthatja a sikerkommunikált képet, miszerint a rendszer tökéletesen működik.
És még egy másik terület miatt is fontos lehet a hatékonyságmérés. Mert ezzel talán egyszer eljutunk majd oda, hogy a civil modellekre úgy tekintsen az állam, mint megvizsgálandó, beépítendő gyakorlatra, és ne mondhassák, hogy “ó, ez csak egy civil próbálkozás, egy karizmatikus ember vergődése, a rendszerbe nem beépíthető”. Ehhez azonban a rendszer számára értelmezhető határmérés kell, hiteles, komoly, kutatásokkal alátámasztott. No, meg szerintem kellene hozzá egy másik hatásmérés is. Ennek is hitelesnek kellene lennie. Az intézményrendszer hatásmérésre gondolok. Amiben az adatok nyilvánosak, elemezhetők, amiben a központi elvárás nem a problémák elkendőzésére, hanem azok kimutatására irányul, és a statisztika nem azt az eredményt hozza “amit én akarok”.
Az Igazgyöngyben tudatosan, rendszerbe helyezve 2014 óta foglalkozunk ezzel. Akkor készült el az SRS-ünk, ami nagyon sokat segített a tevékenységünk letisztázásban, és több területen is adatgyűjtéseket generált nálunk. Aztán jött egy másik rendszer, a PMT, de ennek üzleti szemlélete nehezen illeszkedett a mi problémarendszerünkhöz, bár sokat tanultunk ebből is. Az utóbbi időben a SROI irányában tapogatózunk, ami költség-haszon szemléletű. A világon vannak még másfélék is, hiszen mindenhol szeretnék a civil szféra társadalmi folyamatokra gyakorolt hatását láthatóvá és elemezhetővé tenni. Nemrég zárult egy nyolchónapos képzés, az Impact Akademy, ahol újra sokat tanulhattunk. Lett infografikánk is, ami egyszerű ábrában foglalja össze az Igazgyöngy sokrétű munkáját. Dolgozunk tovább ezen a területen is, összehangolva a szervezetfejlesztésünkkel.
A hatásmérést meg kell tanulni, beépíteni az adatgyűjtést, hogy az napi rutin legyen, időnként elemzések, kutatások alanyává tenni azokat, és a következtetéseket beépíteni a fejlesztésbe. Az adatoknak pedig hiteleseknek kell lenni, mert nincs értelme csúsztatni, hazudni, elfedni a problémákat, túltolni a sikereket, mert mindez csak távolabbra teszi a megoldás megtalálását.
Milyen jó lenne látni rendszerszinten is ilyen hatásméréseket! Mondjuk pl. a közmunkáról. Vagy a tankönyvpiacról. Esetleg arról, van-e kimutatható eltérés a hatékonyságban, mióta ekkora az egyházi fenntartású intézmények térhódítása szociális és oktatási vonalon? És vajon milyen mérhető társadalmi hasznosulása van a stadionoknak? A állam kommunikációs költségeinek? Talán ha látnánk ezeket, akkor érthetőbb lenne mindenkinek… De úgy tűnik, idáig nem jutunk el, mert már az adatokkal is baj van. Ellentmondanak a tapasztalati képnek. Sok esetben meg, számomra egyébként teljesen érthetetlenül titkosítottak.
A hatás persze így is megvan. Meg a hiányérzet is.
