Talán azzal kezdem, hogy kerültem ebbe a facebook által kreált kategóriába… Amikor az ismerőseim száma meghaladta az ötezret, és nem tudtam többet elfogadni, akkor javasolták a közösségi médiában járatosak, hogy nyissak egy hivatalos oldalt. Akkor alaposan átnéztem a facebook által felkínált kategóriákat, de sem pedagógus, sem szociális munkás kategória nem volt, a művész meg nem fedi le teljesen a munkámat. Szóval, így lettem közszereplő, mint számomra az egyetlen elfogadható kategória az ott levőkből.
Az oldalamon megosztom az alapítvány és az iskola híreit, néha feladatleírásokat az óráimról, (ezek párhuzamosan mennek az Igazgyöngy Alapítvány facebook oldalával), valamint az én írásaimat, blogjaimat, és nem mindig, de gyakran a riportokat, tudósításokat is rólam, rólunk. Néha a grafikáimat, felvetődő gondolataimat, csak úgy, mint más. És azokat a cikkeket, (azokat csak itt) amelyeket mások írtak, de olyan szakpolitikai területet érintenek, amiben én is dolgozok, tehát főleg oktatási, és szociális témában. Ezeknek a cikkeknek legnagyobb része az ellenzéki sajtóból származik, mert ők írnak a problémákról, a kormányzati média sosem.
Azt, hogy ez most politizálás, vagy sem, mindenki döntse el saját ízlése szerint. Próbálom a szakpolitikára koncentrálva őrizni a civil szerepemet, kerülve a pártpolitikát. De ma nincs szakpolitika, mert felolvadt a pártpolitikában. Erről viszont nem én tehetek.
Nyilván tisztában vagyok vele, ha az ember a nyilvánosság előtt vállalja a véleményét, az megosztó lehet. Nem az első szemrehányást kaptam már ezért. Jól emlékszem, jó rég volt, mikor először jelezte valaki, hogy a vélemény-nyilvánításom miatt „vállalhatatlan” voltam a (mindig) kormányközeli szervezetnek, akikkel épp együtt dolgoztunk egy projektben. Most így kaptam meg: „…Nem igazán díjazom az olyan közéleti személyek megnyilvánulását, mint ez a cikk …felszítani a görög tüzet….izgatni másokat…elmarasztalni az államot és az egyházat… (itt egy személyeskedő rész jött)…Tedd a jót, és ne másokat alázz! Így elhiszem, hogy jó ember vagy.”
Mivel már mások is hasonlóan vélekedtek a szerepemről, így gondoltam, kifejtem itt a „miért”- eket.
Szóval, vannak, akik azt a szerepet szánnák nekem, egy gyerekszegénység ellen küzdő civil szervezet vezetőjének, hogy csak „tegyem a jót”. Csendben, nem zavarva a rendszert, valamiféle jóságos, mosolygó, a helyzeteket elfogadó szerepben. Nem kellene jeleznem a hibákat, nem kellene kérdéseket feltennem (mint pl. az említett posztban, ahol az egyház szerepére utaltam a hajléktalanokkal meg az oktatási szergegációval kapcsolatban).
Ezek szerint csak az lehet a jó, aki így segít. Csak segít, és nem firtatja az okokat, amiért segítenie kell. Elfogadja a kormányzattól, hogy az, amit egyébként megtapasztal, mint pl. a gyermekszegénység, éhezés, hogy az nincs is. Tegye a dolgát, szerezzen adományt, adjon enni az éhesnek, ruhát a fázónak, gyógyszert a betegnek, de ne mondja, sőt ne is gondolja azt, hogy az állam nem látja el a feladatát. Tegye láthatatlanul, hogy ne zavarjon senkit. Ne sötétítse el a szépre kommunikált képet.
Ne kérdezze meg, hogy miért nincs helye a halmozottan hátrányos helyzetű cigány gyerekeknek az egyházi iskolában (tisztelet a kivételnek). Hanem hallgasson erről, sőt, csendben, hogy meg ne bántsa az egyházat, szervezzen tanodát a szegregálódott állami iskolába járóknak, és próbálja segíteni minden eszközzel az oktatásukat. Sőt (ez megtörtént eset) szerezzen ösztöndíjat a szegregáló egyházi iskola tanulóinak is. Mert szerintük úgy igazságos.
Aki szól, és hibát jelez, az nem jó ember. Mert „izgat” másokat. Nos, lehet, ha ehhez ez kell, akkor én nem is akarok jó ember lenni. Mert az a fajta segítő szerep, a regnáló kormányzatra kritikát nem megfogalmazó, sőt, ha lehet, azt dicsérő, az nem az én szerepem. Sosem volt ez az enyém, sokszor elmondom, hogy ezt a blogot 2009 óta írom… amikor kezdtem, még másféle irány volt, és ott is, akkor is kritikus voltam azzal, ami akkor sem ment jól.
Persze boldog lennék, ha dicsérhetnék. Ha ezt a csodálatos szlogent, hogy a családok éve van, látnám a szegregátumokban is, ahol a lakhatási szegénység, és a közmunka nem sok mozgásteret enged a családoknak, pedig ők is élnek, ebben az évben is.
Ha tudnám azt mondani, hogy a közmunka remek ötlet volt…és visszavezette az embereket a munka világába. Vagy, hogy a roma integrációra szánt pénzek elérték a célcsoportot. Ha a korrupció nyomát sem lehetne látni a „Híd a munka világába” programban. Ha látnék lépéseket az oktatási deszegregációra. Vagy legalább arra, hogy nem teremtenek további lehetőségeket a szegregációra. Dicsérnék akkor boldogan…és akkor ez a segítő munkám sem lenne ennyi, hiszen akkor egy jól működő, gondoskodó, esélykiegyenlítő oktatást szervező államról beszélhetnénk, aki senkit sem hagy az út szélén, én pedig koncentrálhatnék eredeti feladatomra a művészetoktatásra. (Hányan mondták már: miért nem tudsz rajzolgatni a cigánygyerekekkel, és befogni a szádat…)
Azt hiszem, a munkám értelme veszne el egy „tedd a jót és ne szólj” típusú szereppel. Az alázás pedig? Szerintem én nem alázok meg senkit. Régen sem tettem, pár éve meg sokkal finomabban fogalmazok, mint korábban, épp azért, hogy tényszerű maradjak, és ne lehessen rám fogni, hogy hergelek bárki ellen. (Ezt a határt azért jól megtapasztaltam, mikor a sajtóper küszöbéig jutottam egy írásom miatt az EMMI-vel.) Ha pedig alázásról beszélünk, nos, ebben a kormányzati média élen jár. Én is visszaadtam annak idején a lovagkeresztemet, mert úgy éreztem, az elismerés üzenete rombolódott le azzal, hogy olyan kapta meg, aki alázásban és gyalázásban minden elképzelhető szint alá ment és megy, és ezt a regnáló hatalom kitüntetéssel erősítette meg, mint jó teljesítményt.
Az a baj, hogy ezt a szerető, segítő, (bocsánat, nem sértésnek szánom) irgalmas nővér szereppel szerintem nem is igazán lehetne változást elérni. Mert a szegénységnek oka van, és nem (csak) személyes felelőssége. Egy rendszer minőségét az dönti el, mit kezd a bajban levőkkel, a társadalom perifériájára szorultakkal. Mit tesz értük rendszerszinten.
Nem tudok más szerepet elképzelni magamnak, csak azt a segítőét, aki megpróbálja kezelni a krízist, de foglalkozik annak okaival is. És megkeresi a rendszer azon pontjait, aminek működési hatékonysága, protokollja, szemlélete nem igazán jó, és nem is a megoldás irányába mutat. És ha ezt nem lehet, csak közelről látni, akkor azt jelezni kell. Hogy ki hallja meg? Sokan. Sokan a rendszeren belül és kívül is. Ha sokan látják a hibákat, akkor talán megpróbálnak javítani rajta. Ha csendben vagyok, és nem mutatom meg, nem kiabálom ki, akkor lehet, sokaknak nem is kerül a látókörébe. Igyekszem persze, amennyire tudok, objektív lenni, és semmiképp sem a támadás, hanem a megoldás igénye vezet.
Én így akarok jó lenni. Kritikusan, terepi tapasztalattal, útkereséssel, kihangosítva mindent. Azt is, ha én láttam rosszul. Mert én nem félek a hibázástól sem. Nem jótevő akarok lenni, hanem változtató.
Nem fogok csendben maradni. És nem vágyom arra, hogy ezt mindenki elfogadja. Mert nem rólam szól ez az egész. Hanem a szegénység ügyéről. Nem (csak) sebeket akarok bekötni. Meg szeretném akadályozni, hogy újak keletkezzenek.
Azokba kapaszkodok, akik értik ezt. És persze örök idealistaként mindig reménykedek, hogy egyre többen értik.
