A közösségfejlesztés ennek a munkának a legfontosabb része, a veleje, mindent átható szemlélete. Nincs ugyanis olyan terület, ahol ne éreznénk a szociális készségek hiányát, mindegy, melyik korcsoportban gondolkodunk, gyerekekben vagy felnőttekben.
Persze, gondolhatnánk, hogy a nyomorúság teszi ezt az emberrel… de biztosan vannak más tényezők is, amelyek egy-egy település íratlan törvényeit alakítják. Hiszen nem mondhatjuk azt, hogy azonos szintű a probléma minden településen, ahol dolgozunk. Egy biztos, a kis falu, amit szándékoltan választottunk a modellfejlesztésünk helyszíneként, mint a környéken a legnehezebb terepet, ott a negatív viszonyulások rendszere kibogozhatatlan mélységekben rögzült.
Sokan hiszik azt, hogy a vajdarendszer még mindig élő valami, még ma is kapok olyan kérdéseket, hogy miért nem építünk rájuk. Nos, a kis falvakban ilyen nincsen, nincsenek már rég olyan, a közösség működését szervező, irányt mutató, hatalommal és forrásokkal, főleg meg tekintéllyel rendelkező emberek, akikre lehetne építeni. A kisebbségi önkormányzatok rendszere ezt a szerepet nem tudja pótolni, az egy értelmezhetetlen valamivé torzult, ami több kárt okoz, mint hasznot. Igazából nem tudom, hogyan és mikor tudná betölteni azt a funkciót, amit demokratikus vívmányként szántak neki. Belátható időn belül nem, az tuti. A tekintély és a hatalom ma a pénzhez kötődik, és a szegregátumok világában ez nem igazán a jogkövető magatartás útján érhető el. Bár ez ma már nemcsak a szegregátumok sajátja.
Ha nem próbálunk valamit tenni, akkor egyre mélyebbre csúszik ez a társadalmi csoport, láthatjuk a fővárosban is a Hős utca körüli kudarcokat, de vidéken is, a szegregátumokban, ahol a növekedés csak a gyereklétszámban meg a rendőrségi beavatkozást igénylő esetek számában mutatható ki.
Amikor elkezdtem, hamar láttam, hogy kell a kulcsember. Sőt a kulcsemberek. Közülük. Mert, mint sokszor elmondtam, én nem vagyok roma…hogyan adhatnék én bármilyen iránymutatást a roma identitás megélésével kapcsolatban? És nem ismerem a mélyszegénység túlélési stratégiáit sem úgy, mint ők, akik benne élnek. Érteni persze megpróbálhatom, akarom is, de ehhez szükségem van arra, aki ezen belül van, akivel együtt értelmezhetek helyzeteket, akivel kölcsönösen építjük egymás tudását.
Hol az egyikünknek van szüksége a másik megerősítésére, hol a másikunknak. Persze az erősebbnek nekem kell lennem, egyrészt azért, mert sok esetben nálam van a megoldás kulcsa, másrészt meg, mert neki abban a közegben kell élnie, abban a bonyolult hatásrendszerben, ami ezer szállal húzza vissza őt is, mint mindenkit, aki mást akar, máshogy látja, máshogy akarja.
Pl. a bántáshoz, sértéshez való viszonyulásban is mások vagyunk. A kulcsembereink ma kettős hatás alatt vannak, a mi formálásunk mellett formálja őket tovább az a közeg is, amiben élnek. Ebben ők sokkal sérülékenyebbek, mint mi, hiszen keresik a helyüket, a helyzetekhez illeszkedő reakcióikat, mindkét oldalra vállalható szerepüket. Az én feladatom az is, hogy ebben biztos pont, támasz legyek számukra, ami biztonságérzetet ad nekik. Nekem nem szabad fennakadnom azon, hogy aki most épp a negatív szerepben van a közösségben, azt mondja rám: „dögölne már meg….”, de törődnöm kell azzal, hogy őket milyen megjegyzéssel illetik, mert számukra ezek feldolgozása még nehéz, nem megy. Jók akarnak lenni másokhoz, a mi mintánk alapján, de a közeg erre nem vevő, mert másféle törvények szabták eddig az élet menetét, és ezen változtatni nem egyszerű.
A falu olyan, mint egy nyitott könyv. Itt semmi sem marad titokban, mintha valami láthatatlan erő mozgatná az információáramlást, valaki elindítja, a másik továbbadja, az „azt beszélik a faluban” mondat mentén, a sokfelől generálódó hírcsatornákon át, előbb-utóbb elér minden hozzánk is. Ha előbb, akkor sokszor időben le tudunk állítani félreértéseket, ostobaságokat, ha később, akkor nehezebb utolérni a hírforrást, és kibogozni, hol csúszott félre valami.
Aztán van itt még valami. Ami az itt élőknek szintén sajátja, a hirtelen harag, a számunkra értelmezhetetlenül felsistergő gyűlölet, amit egyetlen, többnyire rosszul értelmezett sérelem generál, ami aztán elillan, és gyors visszarendeződési szándék követi. A következményekkel, a hatásokkal, mint annyi területen, itt sem számolnak. Meghazudtolnak másokat, sőt, saját magukat is, nem törődve a bizalomvesztéssel, a másik érzéseivel. Annyira szeretném, ha rá tudnám ébreszteni őket ezeknek az értelmetlenségére…. hogy ne tetézzék a nyomorúságukat még azzal is, hogy így viszonyulnak egymáshoz. Mert, ha a felnőttek ezt teszik, a gyereknek is ez lesz a minta, és erre megy el az energia, az idő, nem hozva változást, csak mélyítve tovább a bajt.
Sokszor gondolkodom, mi a legnagyobb akadály, amivel meg kell küzdenünk a szegregátumokban. És mindig oda lyukadok ki, hogy a közösségi működés hiánya, és a végtelenül alacsony szociális készségek. A tudáshiány is rémes, de az könnyebben pótolható. De ezek a szociális készségek, melyek a kisgyermekkortól kezdenek épülni, ezek nélkül nagyon nehéz bármit megindítani.
Ahol a családok megadják ehhez az alapot, ahol az óvodai- majd az iskolai közösség ezt tovább építi, ahol a családok bármilyen közösséget alkotó csoporthoz tartoznak, ott a gyerekekben ez megfelelően fejlődik. Ám ahol a családban ez hiányzik, a szegregált óvodák-iskolák gyerekközösségeiben, az egymást negatív irányban erősítő hatások rendszerében nem épül, és a településen sincsenek meg a közösségi működésnek a színterei, ott mitől fejlődne?
És ez az alacsony szociális készségrendszer sajátos túlélési stratégiákat gerjeszt. Ilyen pl. a sokszor megfigyelhető kettős szerep. Amikor velünk szemben, egyszerűen a segítséget kihasználó szándékkal egyetértő, együttműködő magatartást mutat valaki, ám a hátunk mögött áskálódó, lázító, konfliktust gerjesztő a viszonyulása. Ha ez kiderül, gondolkodás nélkül letagadja, meghazudtolva a másikat, aki pedig a saját fülével hallotta. Ha ez sem elég, akkor jön a kontroll nélküli indulat, elrohanás. Aztán, mintha mi sem történt volna, a visszarendeződés. Szégyenérzet nélkül.
Sokan most azt gondolhatják, minek kell ezzel foglalkozni? Két dologért. Egyrészt azért, mert ez folyamatosan felőrli a közösségben élő kulcsembereink erejét, másrészt pedig azért, mert valahogy mégiscsak egy egységes viszonyulás felé kellene vinni mindenkit. A közösség egy részében ez már működik. Az alakoskodást felváltó elköteleződés. Ezt kell erősíteni, amíg el nem érünk egy kritikus tömeget. A közösség ereje hihetetlen. És embert próbáló, de egyben nagyon izgalmas feladat ennek fejlesztése.
