A fejlesztésünk fontos területét képezi a társadalmi vállalkozásunk, az a munkahelyteremtés, amit azért végzünk, hogy az otthon maradóknak munkalehetőséget adjunk. Mindezzel az a célunk, hogy a munkavállalói kompetenciáikat arra a szintre fejleszthessük, amiben már, mint munkaerő értelmezhetőek lesznek.
Munkalehetőséget adunk hát, ott, a szegregátumban, minimálbérrel (bruttó 127 500 FT), egyéb juttatásokkal. Sokan azt gondolnák, ott, ahol ezen kívül csak a közmunka van, mindenki kapva kap egy ilyen lehetőségen, és igyekszik megfelelni az elvárásoknak.
Nos, nem így van. Az elmúlt évek során eddig tizennyolc fővel jutottunk el a munkaviszonyos alkalmazásig, sokkal többel próbálkoztunk alkalmi munkavállalóival. Ebből a tizennyolc főből kilencen csak egyszer dolgoztak nálunk, hárman visszatérők, vagyis egy idő múlva újra alkalmaztuk őket, hatan maradtak eddig folyamatosan. A munkaviszonyban töltött idő egyénenként változó, ideje egy hónaptól négy évig tartott. A leghosszabb ideje nálunk dolgozó hat évvel ezelőtt kezdte.
Mindig gondosan válogattunk a lehetséges jelöltek között. Mindig volt az alkalmazásnak előélete, alkalmi munkavállalós, vagy önkéntes munkaviszony. És mindig építettünk a már működő csapat ajánlására, véleményére. Mindig ők ajánlottak jelöltet, átszűrve a családokon, közösségen át is a véleményt. Csak olyan került be a csapatba, akit mindannyian elfogadtak.
A tőlünk távozók minden esetben saját akaratukból mondtak fel. Mi nem küldtük el egyiküket sem, bár az előfordult, hogy írásbeli figyelmeztetést kaptak valami miatt. Egyszer sem könyörögtünk, hogy maradjanak, bár azt kértük, hogy jól gondolják meg a döntést. És senkitől sem váltunk el haraggal.
A munka menetét, szabályait mindig velük együtt alakítjuk ki, építve és elfogadva az ötleteiket, véleményüket. Folyamatosan fejlesztetjük őket, mindenben, a munkához szükséges speciális tudásban is, a mezőgazdaság, az élelmiszer-feldolgozás, vagy a kézművesség területén. Megtanítottuk őket arra, hogy ezt megfelelően dokumentálják. Velük együtt alakítottuk ki az eszközök elhelyezésének, használatának megfelelő rendszerét, az egész munkarendet.
A munkaviszonyban alkalmazott munkatársak minden krízishelyzetben fordulhatnak hozzánk, segítségünkkel sokat javulnak a lakhatási körülményeik, törlesztődnek a tartozásaik, velünk tervezhetnek nagyobb dolgokat, amiről eddig nem is álmodoztak, kerítést, nagyobb felújítást, építkezést is. Sokat magyarázzuk nekik a munkaviszonyos alkalmazás biztonságot, kiszámíthatóságot, törvényességet adó jellegét.
Az ő gyerekeik kiemelt figyelmet kapnak, és egyáltalán, mindenben több segítséget kapnak tőlünk, mint mások, hiszen látványosan szeretnénk mutatni azt is, hogy aki munkaviszonyban dolgozik, az tervezhetőbb, magasabb színvonalú életet biztosíthat magának és a családjának. Előrébb kerültek mindenben a többieknél, villanyóravisszakötési-programban, lakásfelújításban, mindenféle adományban, legyen az mosószer, falfesték, tűzifa, bútor, háztartási gép, vagy éppen ruhanemű. Egy ideje még pszichológus is foglalkozik velük. Mindig pozitív légkörben igyekszünk megszervezni a munkát, sok-sok pozitív visszacsatolást kapnak tőlünk, de következetes elvárást is. Tanulási lehetőséget is adunk, annak, aki vállalja, ez is érinti a munkaidőt. A lehetőségek függvényében sok közös élmény, színház, kirándulás, közös vacsora segíti a csapatépítést.
Mert csapattá szeretnénk szervezni őket, olyanná, akik képesek megszervezni maguknak a munkát, képesek termelni, tanulni, egy fenntartható munkahelyet vinni tovább, még, ha ezt a távoli jövőbe tettük is. A nyáron kettőt közülük még munkáltatói jogokkal is felruháztunk, hátha így jobban menne.
Aki ezt olvassa, bizonyára azt gondolja, ez a munkahely álom lehet a szakképzetlen, szegénységben élő embereknek, ott, ahol semmi más munkalehetőség nincs, csak a közmunka. Az is, mi is annak tartjuk, egy segítő fejlesztésnek, aminek a „végterméke” nem az előállított lekvár, vagy hímzett táska, hanem a munkára képes ember.
A múlt héten mégis hárman felmondtak. Az összehívott munkaértekezleten közölték, nem az Igazgyönggyel van baj, hanem egymással. Aztán elkezdődött a „ki dolgozott és ki nem” végeláthatatlan vitája, tele indulattal, kiabálással, vádaskodással, hisztivel, kirohanással, hogy megint ízelítőt kaphassunk abból, ami ellen küzdünk, amiből próbáljuk őket átvezetni egy, a többségi normákhoz igazodó kommunikációba. Mivel a megoldás sehogy sem körvonalazódott, csak a felmondással történő fenyegetőzés, kértem, hogy mindenki gondolja át alaposan, és ha úgy dönt, másnap reggel írja le (írtam egy mintát) a felmondását, és adja le. Reggelre hárman megtették. És a legszomorúbb, hogy úgy élték meg, mint akik aztán most jól kitoltak a másikkal, majd most jól megmutatják, hogy nélkülük nem megy…
Pedig csak magukkal toltak ki. Mert menni fog tovább, mással. Most ellesznek pár hónapig, hiszen kapnak támogatást, időarányosan, a munkaviszonyban eltöltött idő alapján, de aztán szűkös lesz. De ez még messze van, így nem érdekli őket, hogy télen majd mi lesz.
Tulajdonképpen minden felmondás oka ez volt: képtelenek együtt dolgozni. És azt hiszem, hosszú távon dolgozni is. Mindenki, aki felmondott, a munka elkerülése, a munkaidő nem megfelelő kitöltése miatt konfrontálódott a többivel (vagy velünk), a túl hosszúra nyúlt cigarettaszünetek, pihenések, a túl lassú munka, a szöszmötölés, a munka mímelése, a játék a telefonon, stb. miatt, amit követett egymás nógatása, a „nem parancsolsz te nekem” reakciókkal, a nehézség szerinti válogatás a munkafolyamatok között, mind folyamatos feszültségforrás, amit képtelenek kezelni.
Óriási hiányosságokkal szembesültünk, mikor a foglalkoztatásukba belekezdtünk. Én egyszerűen nem értettem, hogyan lehetett így felnőniük… hol volt az iskola, valamiféle elvárás valahonnan, bármi, hiszen minden érintetlenül hagyta őket.
Persze ennek is megvan a haszna, hogy mi ezt megtapasztaljuk, mert ebből látszik az is, hogy a gyerekeknél mire kell fókuszálni a fejlesztésben. Meg persze az is pontosan körvonalazódik előttünk, milyen problémái vannak a generációs mélyszegénységben élő, képzelten, munkaviszonyos munkatapasztalattal nem rendelkező, zömében roma felnőtt lakosság foglalkoztatásnak. Hogy a szociális készségek alacsony szintje mennyire gátolja az előrelépést. És nem hiszem, hogy ez csak az itteniek sajátossága.
Ugyan sok a kudarc, mégsem vagyok elkeseredett, egyrészt, mert csak haladunk, másrészt, mert hihetetlen tapasztalatokra teszünk szert. És ez alapján egy egészen egyedi tudás, módszertan is körvonalazódik. Azt is látom, biztosan könnyebb lenne, ha folyamatosan mellettük állnánk, afféle munkafelügyelőként, és folyton fenyegetnénk, hajtanánk őket. De nekünk az a célunk, hogy őket tegyük képessé arra, hogy a munkát elvégezzék. Nem nekünk, hanem maguknak. Nem nekünk termelnek jövedelmet, nekünk csak kiadásunk van az ő foglalkoztatásukkal, hanem az állásaik önerős fenntartásáig szeretnénk fejleszteni, és elvinni őket.
Persze ezt nem értik. Felfűtött érzelmek, kicsinyes bosszúvágy, az együttműködési képességek teljes hiánya, túlzó önértékelés viszi őket a felmondás felé. Mondjuk, könnyebb lenne ez az egész nekünk is, ha nem lenne elérhető számukra a közmunka erőfeszítést nem igénylő jövedelme. Mert az, “kiskapuként” még mindig vonzóbb lehetőség, mint a valós munka. Ahol egyébként ugyanez van. Ott sem akarnak dolgozni, a termelés és a munkaidő-kihasználás, a munkaintenzitás egy valós munkahely szempontjából értelmezhetetlen. Csak erre az állam fedezetet teremt. Az egésznek a valós eredményessége pedig senkit sem érdekel. A cél továbbra is a teljes foglalkoztatás (hamis illúziója).
Olvasom tegnap az egyik polgármester áradozását, mennyire jó a közmunka, milyen jól lehet dolgozni azokkal, akik „alkalmasak a rendszeres munkavégzésre”. Ezzel nincs is baj. De mi van azokkal, akik nem? Észre kellene egyszer venni, hogy mennyien vannak… Nekünk most a kb. száz főből, akivel a munka révén kapcsolatba kerültünk így, vagy úgy, hat „alkalmas” van.
A kérdés pedig az, hogy a többivel mi lesz? Ha erre nem lesz megoldás, ami előre viszi őket, nagy baj lesz. Vagyis nem lesz. Már van.
