Most, a könyvem megjelenése kapcsán sok riport készült velem, és sokan rákérdeztek a civilségre, a civil szervezetek által vitt állami feladatokra, és a jövőképre is.
Nyilván én is átgondoltam újra, honnan indultam, indultunk az alapítvánnyal, és hol tartunk most. Nagyon érdekes látni ebben az egészben, hogy a változó társadalmi közeg hogyan alakít minket is. Milyen terheket rak ránk, hol jelennek meg a sikerek, és hol a kudarcok? Milyen túlélési stratégiákat találhatunk? Hol van elismerése a munkánknak, honnan jöhet támogatás, vagy védelem? És egyáltalán, miért kell védelem?
Szóval, ott vagyunk, hogy a három “t”-t, a tiltott-tűrt-támogatott kategóriákat most a bőrünkön érezzük. Nagy jövőképe pedig egyetlen kategóriában sem lehet ma a civil szervezeteknek. Azt hiszem, még a támogatottban sem. Mert nekik is ott lebeg a fejük fölött annak a lehetősége, hogy meddig lesz így, és mi lesz azután? Mert nincs véglegesen semmi, minden változik, változni fog. Ahogy az ellenségkeresés nő, és az indulatok feszülnek, az rémületes. Ha a bosszúállás érzése felülkerekedik, bármelyik oldalon, mindegy mikor, az beláthatatlan következményekkel járhat.
Sokat gondolkodom azon is, törvényszerű volt, hogy a politika így áthasson mindent? A civil szervezetek világát is? Sokat vesztettünk abból, ami korábban volt. És fogalmam sincs, mikor és hogyan kerülhet minden a helyére újra.
Amikor elkezdtük, egyetlen feladatot vállaltunk, a művészetoktatást. Tudom, semmi gond nem lenne velünk, ha kizárólag ezek között a keretek között maradunk. Részeként, ahogy ezzel része is vagyunk, az állami oktatási rendszernek. Állami támogatással, mint minden más, alapítványi fenntartású iskola az országban. A baj azzal kezdődött, hogy nem álltunk meg itt.
Mert nem tudtam bent ülni a suliban, és úgy gondolkodni, hogy aki érdeklődik, bejön, és megfizeti, azt tanítjuk. Mert többet gondoltam ennél a pedagógiáról, a létrehozott iskolámról, és komolyan hittem (és hiszek) abban is, hogy az oktatásnak esélykiegyenlítő funkciója is van. Úgy érzetem, akkor jó az iskolánk, ha olyan gyerekeket is elérünk, akik nem tudnak fizetni, akikben fel sem merül, hogy közük lehetne egy ilyen „extra” szolgáltatáshoz, mint a művészeti képzés. Hiszen itt élnek ők is, együtt azokkal, akiknek a lehetőségek megragadása természetes. Így toltuk az oktatás hatását egyre messzebb, a szegregátumokig, egy mindenki számára elérhető iskolát megszervezve, ami felkeresi és bevonja azokat a gyerekeket is, akiknél a tehetségcsírák sem felfedezhetők, mert olyan szociokulturális közegben élnek.
Itt még nem lett volna baj velünk, bár a kötelező térítési díjak befizetésével azért nem voltunk valami fényes helyzetben, de eleinte nyíltak erre állami források, később pedig, a nyilvánosság segítségével sikerült bennmaradnunk a köznevelési megállapodásos intézmények körében. A maradék hiányt pedig az „örökbefogadó” civil támogatóink segítségével oldottuk meg, és oldjuk meg ma is.
Az igazi baj azzal kezdődött, hogy kimentünk a gyerekek családjaihoz. És innen egy egyre bővülő problémahalmazban találtuk magunkat, egy olyan helyzetben, ahonnan az állami rendszer hiányosságai nagyon világosan és nagyon élesen kirajzolódnak. Elkezdtünk ezekben dolgozni, a kezeletlen folyamatokban, a látszatmegoldások, szőnyeg alá söpört problémák rendszerében, ebben a kormányokon át félrekommunikált, eltitkolt, vagy áthazudott helyzetben, amiben generációk óta élnek családok, születnek gyerekek, és amit még láttatni sem lehet úgy, hogy az ember ne konfrontálódjon a döntéshozókkal.
Aki ezt láttatja, aki nincs csendben, az ma civilként hamar furcsa helyzetbe kerül. „Rossz” civil lesz, akit betolnak a politikába, akár akarja, akár nem, és kiszorul a kommunikációjával is az ellenzéki sajtóba. Egy ilyen probléma, amiben mi dolgozunk, az demokráciadeficittel is terhelt, sőt, sok esetben alapjogokat is sért, pl. a szegregált oktatás terén. És ez tovább fokozza a bajt. Egyre több a konfrontálódás, és elfogynak a pályázati lehetőségek, vagyis azok vannak bőven, de csak a „jó” civileknek elérhetők.
Közben egyre több területen kell dolgozni, segíteni, a szegénység mindent áthat, az élet minden területén újabb és újabb problémák bukkannak elő. Már nem lehet önkéntes munkában győzni, az iskola mellett, már főállású munkatársak kellenek, infrastruktúra, forrásteremtési tudás, társadalmi vállalkozás, és már itt vagyunk, ahol most, hogy foglalkozásunk lesz az, hogy civilek vagyunk, civil szervezetnél dolgozunk.
Ha nem lenne ekkora munka, ekkora a probléma, nyilván győznénk úgy is, mint az Észak- vagy Nyugat-Európa országainak civiljei. Dolgoznánk, más munkahelyen, és pusztán a szolidaritás miatt, mert úgy érezzük jól magunkat a bőrünkben, heti pár órában önkénteskednénk valahol. Akkor nem kellene megtanulnunk az üzleti tervezést, hogy a társadalmi vállalkozásunk visszaforgatható bevétele segítsen valamit a fenntartáson. Akkor nem kellene küzdenünk, hogy a jog útvesztőjében igazoljuk: közhasznú szervezet vagyunk. És nem kellene külföldről támogatást keresni ahhoz, hogy egy-egy projektet le tudjunk bonyolítani.
Mert aki külföldi támogatásból (is) működik, az ma különösen veszélyes. Azt már listázni kell, pláne, ha Soros által támogatott.
És milyen őrület ez is most: megnyílik egy-egy iroda, Pécsett és Debrecenben, ahol a szegénységben élők problémáinak kezelésére lehet pályázni, és máris itt van a vád újra: mindez a kormány ellen van. Ez majd bizonyára megosztja azokat a civil szervezeteket is, akik még dolgoznak. Mert félnek, hogy ezzel „megjegyeztetik magukat”.
Pedig minket nem érdekel a pártpolitika. Csak dolgozni akarunk. Azért, hogy ne éljen ennyi ember szegénységben, esélytelenségben. Akiken mi segítünk, azok nem tudják, mi az a civil törvény. Nem tudják, mit jelent a választási kampány. Ők csak azt értik, hogy van, aki segíteni akar és tud is rajtuk. Még van. Még vagyunk.
