Mindig kommunikáljuk a családok felé is, hogy krízishelyzetekben számíthatnak az alapítvány segítségére. Mástól nem nagyon várhatnak effélét, a rendszer nem alkalmas rá, maximum a közmunkák kikért fizetési előleg az, amit gyorsan megkaphatnak, a többi nehézkes, testületi, vagy bizottsági döntést igényel, minél nagyobb a település, annál hosszabb az idő, ami a kérelem beadása és az elbírálás között van. És persze települése válogatja, hol, milyen mértékben nyitottak az ilyen segítségnyújtásra. Mióta az önkormányzatok kevesebb állami támogatást kapnak a szociális problémák kezelésére, jobban meggondolják a segítséget, ráadásul erősen polgármester függő a történet, az ő szociális érzékenysége és előítéletessége fontos fokmérő ebben.
Pedig a krízishelyzetek legfontosabb sajátossága, hogy azonnali megoldást igényelnek. Ahogy megyünk felfele, egyre nehézkesebb a dolog, jó példa erre a szociális tűzifa esete, olvashattunk önkormányzatokról, ahol nem volt elég az államtól kapott ( a kértnek töredékét képező) mennyiség, a kormányzati reakció pedig az volt, hogy majd felülvizsgálják, ha befut a kérelem, és kezelik majd. Közben túlélték valahogy a mínuszokat, úgy tűnik, eljött a tavasz, és a kérdés lezárása még mindig nem történt meg, most meg már okafogyottá is vált a dolog.
A héten a szokásos heti megbeszélésen a roma kollégáinkkal a krízishelyzet is szóba került. Ők, a közösségen belül nagyon fontos szerepet töltenek be, a megbeszélések mindig tanulságosak nekem is. Kérdezték, hogy szerintünk mi minősül krízishelyzetnek. A beszélgetésen aztán kiderült, korántsem olyan egyszerű ennek a meghatározása sem. Vagy az még talán igen, de amikor a szavak mögött konkrét családok jelennek meg, már nem olyan egyszerűen értelmezhető a történet.
Mi, az alapítványnál alapvetően azt tekintjük krízishelyzetnek, mikor az alapszükségletek minimális kielégítésének a lehetősége megszakad, valami váratlan helyzet miatt. Ami leggyakrabban betegség, de lehet a házban történő hirtelen állapotváltozás, valami nélkülözhetetlen utazás, haláleset, és a tartalék nélküli családokban ez megoldhatatlan helyzetet teremt. Ami olyan, hogy látja az ember, ha nem lesz megoldás, az még mélyebbre sodorja őket, és annak következményei lesznek.
Mert, ha a gyerek beteg, és nincs pénz gyógyszerre, ha a házfal váratlanul megszakad, és életveszélyessé válik az épület, ha nincs pénz a kártyás villanyóra feltöltésére, és sötétben marad, akár napokra a sokgyerekes család háza, ahol csecsemő is van, ha kilyukad a kályhacső, és életveszélyes lesz a tüzelés, stb., akkor megoldás kell, ahhoz pedig pénzre van szükség. Ha nincs, akkor vagy nem történik meg a krízishelyzet kezelése, a gyerek kórházba kerül, az épület rájuk omlik, sötétben maradnak, vagy nem tudnak fűteni…és ahol gyerek van, ez maga után vonhatja a hatósági intézkedéseket, hiszen nem tudnak megfelelően gondoskodni a gyerekekről, tehát ki kell emelni őket. Hogy ezt elkerüljék, csak a kamatos pénz marad, ami viszont a sajátossága folytán csak mélyebbre sodorja őket.
Eddig talán érthető a segítségnyújtás fontossága a kríziskezelésben.
De a helyzet ennél bonyolultabb. Mert lesznek másféle krízisek is, és a „mindenkinek a maga baja fáj a legjobban” gondolat mentén árnyalódik a kép. Határvonalat húzni pedig, igazságossá tenni ezt, nem egyszerű. Mert lehet-e krízishelyzet az, ha valakinek távol élő anyja, testvére meghal? És nincs pénze arra, hogy odautazzon? Ez nem a fizikai alapszükségletek szintje, amiről beszéltem, de mentálisan nagy válságot idézhet elő, ha valaki nem tud elmenni az anyja temetésre…. Vagy nem krízishelyzet, ha egy család nem tudja befizetni a tablókép árát, és a nyolcadikig jutó gyerek lemarad az osztály tablójáról? Az neki egy életre meghatározó negatív helyzet lehet. És nem ilyen fizikai krízishelyzet, ha nem tudja befizetni a mikuláscsomagot a család, vagy a kirándulás pénzt, és a gyerek kimarad egy közösségi élményből… de a hatása, hogy ő nem vehet részt, nagyon erősen hat, és löki mélyebbre az iskolához való viszonyulás amúgy is lefele mutató útján. A gyerek otthon kéri, sír, ott akar lenni, mint más, és lehet, a szülők nem bírják már, befizetik, mert ők sem akarják, hogy mindenből kimaradjon, de a következő hét tűzifára fordítható költsége ezzel odavan…és a helyzet rögtön más szintű krízishelyzetet produkál.
És ott vannak még azok, akik a krízishelyzeteket naponta produkálják, változás nélkül. Akik a tanult tehetetlenség béklyójában élnek….és újra és újra szólnak, hogy nincs tűzifa (és tényleg nincs), elfogyott az élelem (tényleg üres a szekrény), nincs pelenka (ezért meztelen alulról a hidegben is a kisgyerek), nincs tápszer (akkor ő is lebbencslevest kap, hogy ne sírjon), mert ők a mellett, hogy a jövedelmük nem elég a hónap végéig arra, hogy egyenletes szinten kielégítsék az alapszükségleteket, még a beosztás képességével sem rendelkeznek. Ők nemhogy a váratlan helyzeteket, de a mindennapjaikat sem képesek kezelni.. Hiába adott az alapítványnál a fogamzásgátlás ingyenes lehetősége, nem él vele, teherbe esik újra, mikor világos, hogy a ház mérete fizikailag alkalmatlan még egy baba életteréül. A hatóságokban jogosan merül fel a kérdés, kiadható-e a kórházból ide a pici? Mert igazat kell adnunk, ismerve a családot, hogy nehéz lesz itt megfelelő feltételeket felmutatni. A korábban születettek napi gondozásában is folyamatosan krízist kezelünk…és folytatjuk újra, változást pedig nem érzékelünk. Vagy az, aki kikéri a fizetési előleget a közmunkán, mert a gyerek gyógyszerét ki kellene váltani, majd a pénzen cigit vesz…a gyerek meg marad gyógyszer nélkül.
Ezeknél a családoknál a közösség is joggal kérdezi: nekik miért segítünk? Miért nem csak azoknak, akik felmutatnak valamit, akik már elindultak egy úton, de segíteni kell, hogy továbbhaladhassanak. Az ő krízishelyzeteik már mások, náluk már nem a fizikai szükségletek bizonytalanítják el az életet, ők már terveznek, és pl. abban kérnek segítséget, hogy egyszerre, nagyobb mennyiségű fát vásárolhassanak, ne hetente kelljen a fuvarért fizetni, hanem egyszer. De a havi jövedelmük ezt nem teszi lehetővé, segítséget kérnek hát.
A kinek, miért, mennyit segítünk nehéz kérdés. Naponta megküzdünk vele, minden településen. A gyerekek miatt tesszük, hiszen az egész munkánk róluk szól. De nem lehet a szülők nélkül. Rájuk is muszáj valahogy hatással lenni. És mindezt még úgy kell csinálni, hogy közben ne felejtsük el: felnőtt emberekről beszélünk, akik felelősek a maguk és családjuk életéért, akik döntéseket hoznak, tudásuk és lehetőségeik szerint. De azt is látjuk, olyanok, akik sem a családjuktól, sem az iskolától nem kapták meg azt a tudást, amivel másféle életutat tudnának maguk elé rajzolni. No meg, ott van az is, hogy nem tudnak elég jövedelmet szerezni a megélhetéshez. A döntéseikbe pedig nem szólhatunk bele.
Nem is tesszük. De próbáljuk befolyásolni, újra és újra átbeszélve velük, a közösséggel, fejlesztve az empátiát, a szolidaritást, csökkentve a hazugságot, hogy apránként, lépésről lépésre változzon végre valami.
