A héten elég sok cikket lehetett olvasni arról, hogyan foglalt állást a kormányzat a ránk nézve szomorú eredményeket mutató PISA felmérés kapcsán, és a tervekről is hallhattunk részleteket.
Szerintük látszik, hogy „nagyon magas azon gyerekek aránya, akik azért nem jól teljesítenek a méréseken, mert a családi háttérindexük alacsony. Vagyis ezekben a családokban nem a tanulás az első.”
Mondjuk ezt, hogy a családi háttér mennyire meghatározó, már régen tudjuk, kérdés az, mit tett, vagy tesz ezért a kormányzat, hogy ez változzon. Szóval, ez nem egy nagy felismerés, hanem egy régóta görgetett, meg nem oldott probléma. Az pedig, hogy ez miért mostanra mutatott ilyen mértékben mérhető hatásokat, nos, azt hiszem, az egyértelműen az utóbbi időszak hatásának köszönhető.
A korábbi kormányok alatt sem született tartós megoldást előrevetítő intézkedés a halmozottan hátrányos helyzetű, zömében roma gyerekek sikeres oktatása területén, de legalább voltak pénzek, amiket erre fordítottak, voltak módszerek, amiket terjesztettek, volt szabad mozgástere az iskoláknak, pedagógusoknak, hogy azt és úgy tanítsák, ami ott, és akkor a szerintük leghatékonyabb. No, és talán a legfontosabb: nem volt ekkora mértékű szegregáció az országban.
Abból, ami mára kialakult, egyértelműen látszik: rossz volt az irányzék, az oktatási rendszer átszervezése nem tudta esélykiegyenlítővé tenni az oktatást, sőt, a helyzet sokat romlott, a szabad iskolaválasztás pedig az egyházi iskolák sosem látott mértékű támogatásával elszabadította a szegregációt. Minden és mindenki, ami a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek oktatását segítette volna, elvesztette a teret, a módszert, a motivációt.
Sok területet lehetne kiemelni, amiben az elhibázott, rossz fókuszok elemezhetők. De nézzük most csak a tanárokat.
Korábban azt is olvashattuk a kormányzati kommunikációban, hogy a pedagógusok a hibásak a rossz PISA eredményekért. Mert nem csinálják rendesen, a kormány nyilván tökéletes keretet adott a munkának, ők megtették a magukét, és nem ők tehetnek róla, hogy nem működik. Én viszont azt látom, ezek a pedagógusok éppúgy áldozatai ennek az egésznek, mint a gyerekek. Ez a keret ugyanis nem jó. Mert nem ezekre a gyerekekre, sőt, szerintem nem is erre a mai világra íródott.
Nincs plusz forrás, támogatás, pedig ezekhez a gyerekekhez plusz pedagógiai munka szükséges. Nincsen elég szakember, fejlesztő pedagógus, pszichológus, sok helyen még szakos nevelő sem. Nincs csoportbontás, egyéni foglalkozásra elég lehetőség, viszont egyre több a szegény, no meg a BTM és az SNI gyerek, akik csak az állami iskolákban kapnak integrált oktatásra lehetőséget.
A halmozottan hátrányos helyzetű, zömében cigány gyerekeket oktató pedagógusok legtöbbjének az önbecsülése már a múlté, kiégettek, magukra hagyottak, eszköztelenek a szegénységgel és a szegregátumok világában átörökített szocializációval szemben. Aki teheti, elmenekül. Aki marad, mert nem mehet el, megpróbálja túlélni. Belefáradtak a napi harcba a gyerekekkel, a szülőkkel, a teljesíthetetlen követelményekkel, tudják, a túlélés záloga az adminisztráció, ügyelnek hát arra, hogy „papíron” minden rendben legyen, és békén hagyják őket. Az ő pedagógiai attitűdjük végérvényesen meghatározódott: már nem akarnak kipróbálni semmit, a motiváció a saját szakmaiságukba vetett hit megtartására, és a változások sikere iránt minimálisra csökkent.
Nézzük, mit gondol megoldásként a minisztérium? Nagy újdonságot nem látok a beavatkozási pontok körvonalazásában. „Szaktanácsadói segítség a rosszabbul teljesítő iskoláknak, célzott tanfelügyeleti ellenőrzések a nem jól működő intézményekben.” Vajon milyen segítséget nyújthat egy szaktanácsadó, a szövegértési képességek hiányával küzdő, az évfolyamokon átgörgetett, súlyos magatartási problémákkal küzdő, odahaza nélkülöző, a dohányzással, herbállal, bűnözéssel korán találkozó gyerekek oktatásához? És milyen tanfelügyeleti ellenőrzés fogja megváltoztatni a teljesítmények adminisztratív igazolásban szocializálódott pedagógust?
„Az iskolaigazgatók minősítésénél jobban vegyék figyelembe a pedagógiai fejlesztés eredményességét.” Vajon tudják, akik ezt beavatkozási pontnak érzik, hogy az egyre több halmozottan hátrányos helyzetű, zömében roma gyerekeket oktató iskolákba már rég nem vonzó az igazgatói szék? Hogy nem tapos senki ezekért, alig van pályázat, amit beadnak?
„Tanári hálózatok, vezető klubok, “pedagógus kávéházak” létrehozása, ahol a tanárok megismerhetik a sikeres iskolák módszereit, tanulhatnak egymástól.” Azt hiszem, az egymástól tanulás rendszerét sosem sikerült igazán bevezetni. Most meg, ebben a rendszerben ezt el sem tudom képzelni. Hol vannak azok a sikeres iskolák? És azok a pedagógusok, akik az iskola után még elmennek “klubozni”? Ilyen helyekre az érdeklődő, tanulni akaró, értelmiségi létet megélő, lelkes szakemberek mennek. Hol vannak már ezek az érzések a szegregált iskolák pedagógusaiból?
Olvasom azt is, az államtitkár szerint az „életvitel” tantárgytól is remélnek majd változást. Őrület, hogy még mindig azt hiszik, egy heti negyvenöt perces óra, amikor elmondják ezeknek a gyerekeknek, hogy kellene megfelelő életvitel szerint élni, az változást hozhat.
Felröppent az is, hogy bentlakásos intézmények létrehozásában gondolkodnak, szerencsére aztán nyilatkoztak, hogy ezt nem tervezik. Bár van egy olyan érzésem, hogy ezzel az ötlettel még találkozhatunk majd.
Nos, megint az erősödött meg bennem, hogy a döntéshozók nem néznek szembe a valósággal (vagy nem kapnak valóságos képet a problémákról), ezért ötletelve, újra elővett klisékkel, frázis-ízű gondolatokkal állnak elő, melyeket már hallottunk, melyek már voltak, és akkor sem hoztak tartós eredményt. (Bár ehhez a gyors, sokszor egymásnak ellentmondó változtatások is hozzájárultak.)
Hiszen azt, hogy az állam által megadott keretek tökéletesek, hogy célzott tanfelügyeleti ellenőrzés kell, az ismerős a szocializmusból, az iskolaigazgatók munkájában a pedagógiai eredményesség kiemelésével, és a tanári hálózatok, klubok ötletével találkozhattunk a liberális időszakban, a „kevesebb lexikális ismeret, több gyakorlatban alkalmazható tudás” no meg „a jó és méltányos oktatáshoz való hozzáférés” biztosításáról meg a rendszerváltás óta minden kormányzatnál hallunk, mégsem történik semmi, csak csúszunk egyre lejjebb, úgy tűnik, megállíthatatlanul.
Én egyébként teljesen biztos vagyok abban, hogy az oktatás ezeknek a gyerekeknek a problémáit önmagában nem fogja megoldani. Az átörökített szocializáció kezelése nélkül nem fogunk tudni fogást találni a problémán. Sosem.
