Alapítványunk többféle nemzetközi hálózatnak is tagja, ami több dolog miatt is fontos. Egyrészt, mert a munkánkat nemzetközi kontextusban is segít elhelyezni, másrészt, mert más országok civil szervezeteinek tapasztalatait megismerni, összevetni a mienkkel, nagyon tanulságos. Adhat megerősítést, és új nézőpontokat, ötleteket, inspirációkat is.
A nemzetközi kapcsolattartás egyik formája, mikor különféle helyszíneken, konferenciákon, workshopokon együtt gondolkodhatunk. Egy ilyenen voltunk a héten, Sofiaban, az ATD (Negyedik Világ Mozgalom) meghívására. Ez a fontos szervezet, mely már a világ negyven országában működik, céljául a mélyszegénység felszámolását jelölte meg. (Az ő kezdeményezésükre október 17-e a szegénység világnapja.) Mi két éve kerültünk egyébként kapcsolatba velük, azóta pedig már többször jártak nálunk, és jelent már meg cikkünk az online és a nyomtatott hírlevelükben is.
A workshop a „láthatatlan emberek” témája köré csoportosult, azokra a leszakadókra gondolva, akik “még mindig hiányoznak”, akiket a rendszerek nem látnak, nem tudnak róluk, akik magukra maradnak a problémáikkal. Európa hajléktalansággal, szegregátumokban élő családjaival, utcagyerekeivel foglalkozó szervezetei voltak jelen, és az ATD nemzetközi központjából is néhányan.
A többi hasonló találkozótól egy különleges dologban eltért ez: azok is jelen voltak, akikért a szervezetek dolgoznak. Nemcsak a szociális munkások, hanem a célcsoportból is valaki, többnyire a munkába bevont kulcsember. Ez nekem nagyon bejött, mert alapelvnek tartom, hogy ne beszéljünk róluk nélkülük, hiszen az ő véleményük, látószögük meghatározó a problémák megoldása szempontjából.
Mi is ketten kaptunk meghívást, Móni kolléganőm, az Igazgyöngy toldi kulcsembere, és én. Többször külön kiscsoportban dolgoztunk, és Móni nagyszerűen képviselte a munkánk fókuszait, vitatkozott, érvelt. Hitelesebben tudta képviselni bizonyos területeken a filozófiánkat, mint én. Hiszen ő átéli, belülről látja ezt az egészet. És néhány problémafelvetésben, főleg a felelősségek megítélésben az ő szavai nagyon ültek. Mert kicsit itt is, mint más, hasonló megbeszéléséken, azt éreztem, a társadalomból kiszorulók áldozati szerepe túl hangsúlyossá válik.
Újdonság volt a workshopon tehát a célcsoport jelenléte, de nekem a megoldáshoz szükséges harmadik szereplő, az intézményrendszerből valaki, nagyon hiányzott. Javasoltam is a végén, mikor a továbblépésről ötleteltünk, hogy talán ebbe az irányba is érdemes lenne elmozdulni. Így nagyon erős volt nekem a civil szervezetek védő szerepe, ami nagyon fontos, de számomra e mellett nélkülözhetetlen az együttműködés hangsúlyozása is. Nem jó, ha a problémamegoldásban a „mi” és az „ők” platformjába való bemerevedés az alap, és a civil és a hivatali oldalon nem egymás megértése, hanem az egymásnak feszülés a meghatározó. És azt nem tudom elképzelni, egyik országban sem, hogy egyetlen hivatalnok, pedagógus, családsegítő, rendőr, óvónő, védőnő stb. sincs, akivel tényleges együttműködés alakítható ki egy civilnek is. Talán ezek a pozitív példák elindíthatnának valamit… ha egyszer ezeket is elemeznénk, hogy mitől működnek.
Azt hiszem, ezzel itt most egyedül maradtam, de talán elgondolkodnak rajta a szervezők. És persze megértem azokat is, akik ezt elképzelhetetlennek tartják. Mert, főleg a román és a bolgár projektek rémes körülmények között működnek. Az ember tényleg nem hiszi, hogy ez a 21.századi Európában történik. Nekik, ott, érthetően, most a védelem, a mindenek feletti támogatás a legfontosabb.
Mégis, amikor a harmadik napon, a politika és a mélyszegénység viszonyával foglalkozó csoportban összevetettük a tapasztalatainkat, azt láttam, valami náluk más. Ezekben az országokban ugyanis nem akarják annyira a szőnyeg alá söpörni a problémát, mint nálunk. Az itteni információkból úgy tűnik, nem akarják kényszeresen bizonygatni, hogy nincs gyerekéhezés, elismerik, hogy az oktatás nem ad valós megoldásokat, és a szegregátumok világának problémáit is láthatóvá teszik. Valahogy ott nem kell azért küzdeni, hogy az állammal beláttassák: hatalmas problémával állnak szemben. Mintha ez a színtér az ő küzdelmeikben nem lenne számottevő.
Persze jelen van náluk is a témához kapcsolódó korrupció. Az emberi jogok ott is sérülnek. Náluk is hiányos, és sok területen működésképtelen az állami rendszer. De a területen dolgozó civilekkel valahogy ott nem ellenségesek.
Szerettem volna megtudni, mi a titok. Ők hogyan tudják úgy kommunikálni a problémákat, hogy azt az állam elviselje? Hiszen a „láthatatlan emberek” abban a zónában élnek, ahol az állam sikertelen… Náluk vajon hogyan tud az állam szembesülni a kudarcokkal? Vagy azért nincsenek konfliktusaik, mert nem hangosítják ki a munkájukat? Vagy legalábbis nem annyira, hogy az az államnak kínos legyen?
Azzal egyetértettünk, hogy fontos a problémák hiteles kommunikálása. A politikai nyomásgyakorlásról már eltérőek voltak a vélemények. Volt, aki radikálisabban politizáló, más elzárkózó utat vélt jónak. Azt hiszem, ezt a részt nem tudtuk az időkeretekben megfelelően megvitatni. De az is lehet, ehhez egy másik konferencia kellene..
Egy gondolat azért nagyon mélyen megérintett. Már nem tudom, melyik országból mondta valaki, hogy azok az államok, ahol a demokráciával gondok vannak, azok szerinte érdekeltek a szegénység fenntartásában. Mert a szegény, a kiszolgáltatott, a tanulatlan a legjobban manipulálható. És szavazópolgár ő is, tehát a hatalom megszerzésének és megtartásának legjobb eszköze. Azt hiszem, ebben sok igazság van.
És ilyenkor érzem, hogy egy naiv, idealista vagyok. Mert ezt én képtelen vagyok elfogadni.
