A múltkor kérdezte tőlem valaki, miért írom ezt a blogot. Hogy támogatókat szerezzek az alapítványnak? Vagy ez valamiféle ventilálás nálam?
Nos, az első kérdésre egyértelműen nem a válasz, bár kétségtelen, hogy sokan itt találkoznak velünk, és állnak mellénk az írások olvasása után, olyanok, akik megértették ennek a munkának a fontosságát és a nehézségét is. Ha nem lenne ez a blog, vagy nem itt lenne, a hvg-n, és nem lenne ilyen népszerű, biztosan nagyságrendileg kevesebben tudnának az Igazgyöngy erőfeszítéseiről. A ventilálásra már nem tudok nemet mondani, ezek alatt az évek alatt szükségletemmé vált az írás, olyan terhet jelent sokszor a problémákkal való szembesülés, amit old bennem az, ha másokkal is megoszthatom. Persze óvatosan bánok vele, már pontosan tudom, mekkora ereje van a nyilvánosságnak, és használom is ezt az eszközt az ügyért, melyben változást, megoldást szeretnék.
Mégsem magam miatt írom. Hanem azért, mert tudom, messziről másnak látszik ez az egész. Könnyű kimondani általános ítéleteket, megoldásokat, messziről könnyű az elutasítás, a megvetés, a gyűlölet. Közelről sokféle igazság bontakozik ki. És sokféle felelősség. Közelről lehet csak megérteni az átörökítés jövőt lezáró hatását, a beidegződések erejét, a reakciókat, a miérteket. És néha még közelről sem.
Azért néha megtöröm ezt a tudósító-elmélkedő szerepet. Mert néha tényleg nem bírok kiutat találni. Mikor már nincs más megoldás egy-egy konkrét esetben, mikor minden kapu bezárul, akkor megírom itt. És ma már biztos vagyok abban, hogy az olvasók között lesz, aki tud megoldást. Ezek persze fantasztikus pillanatok. Csapattá alakulnak egymást nem ismerő emberek valakiért, valakikért, és a lehetőségeiket, kapcsolataikat, tudásukat adják össze, hogy a megoldhatatlannak tűnő problémák egyszer csak megoldódjanak.
Sok ilyen olvasható már a lassan félezer blog beírásai között, az alapítvány, az iskola krízishelyzeteiről éppúgy, mint egyes családok, vagy egyének élettörténeteiről. Sokan vannak, akik érezhetik, hogy megmentettek valakit, átsegítették egy olyan élethelyzeten, ami nélkülük biztosan nem pozitív kimenetelű lett volna.
Legutóbb két ilyen is volt, még mindig ámulok az összefogáson. A férfinak, aki egyedül neveli a gyerekeit, eladósodva, túl a váláson, rossz egészségi állapotban, kilátástalan élethelyzetben, változás állt be a mindennapjaiban. A blog után alig győztem az emaileket… segítők sora keresett meg. Ismeretlen emberek álltak melléjük, segítettek a gyerekek beiskolázásban, és mellettük vannak továbbra is, a két egyetemista, a két középiskolás, és a két kicsi mellett is. Az apa már felutazhatott a fővárosba, túlesett az első leegyeztetett orvosi vizsgálaton, várjuk a műtét időpontját, hogy újra tudjon majd rendesen mozogni, járni, fájdalom nélkül. Van stratégia és támogató a műtét és az utána következő rehabilitáció idejére, a gyerekek felügyeletére is. És van, aki a közüzemi számlák rendezésébe szállt be. Hihetetlen, nem?
Aztán ott volt a másik, a transznemű, fiúnak anyakönyvezett lány. Fordítva toleránsabb talán a világ, ha egy lány fiús, azt valahogy jobban elviseli, de őt nem, ő már a szakadék szélén állt, vagy talán már bele is lépett egy kicsit, cigányként, szegényként, egy kis faluban nem volt élettér számára, de nem kellett sehova, bárhova próbáltuk elhelyezni. Végső kétségbeesésemben írtam meg a történetét itt, és egy fantasztikus csapat szerveződött köré is segítőkből, akik kellően nyitottak voltak ahhoz, hogy megértsék őt, és a világot is, lett iskola, lett mentor, támogatók, akik havonta vállalták, hogy pénzt adnak a megélhetéséhez, lett átmenetileg szállás, aztán szintén innen, a blog olvasói közül lett albérletet adó is.
Most biztonságban van, vállalhatja önmagát, tanulhat (érettségit adó iskolában!), önismereti tréningre jár, felöltöztették ízlésesen, lassan lenyugszik, és a támogatókkal bepótolhatja mindazt, ami elmaradt az életéből. Más világ nyílt ki előtte, ahol elfogadják, ahol természetesen lehet az, ami. Ki tudja, mi lesz majd belőle? Most a hétvégén hazautazott, hogy elrendezze a papírjait, hiszen közmunkásból diák lett újra. És milyen érdekes…már nem buzizta le a buszsofőr, hanem rácsodálkozott. Nem azt mondta neki, hogy “mikor tűnsz már el innen, undorító vagy”, hanem megkérdezte, hogy mi történt vele? Pedig semmi sem történt. Csak az, hogy olyan emberek közé került, akik nem köpték le. És mindjárt más lett ő is.
Az ilyen összefogások óriási erőt adnak nekem is. Mutatják, milyen sok jóérzésű ember van körülöttünk. Segítőkész, odaforduló.
Jó elengedni egy-egy problémát, esetet. De mindig jön helyette más, újabb. Most pl. az asszony, aki végső kétségbeesésében jött be hozzám. Július hetedikén volt felülvizsgálaton, a rehabilitációs járadékát vizsgálták fölül, és amíg nem jön határozat, addig nem kaphatja azt a 28 300 Ft-ot sem, amit eddig kapott. És addig nem jelentkezhet közmunkára sem. Három hónapja nincs ellátása. Semmi. Sír. Ötven körül lehet. Hívjuk a családsegítőt…. tényleg ez a helyzet. Már érdeklődtek ők is, de azt mondták nekik is, várni kell. És, mint mondja, vannak még ebben a helyzetben mások is, akik még régebb óta várnak.
Ez egy más probléma. A rendszeré. Ebben talán még nehezebb lesz kiutat találni. De meg kell próbálni. Ezt is.
