Azt az esélyteremtő modellt, amit fejlesztünk, csak egyetlen faluban tudjuk minden elemében vinni, ez a „pilot”, itt próbáljuk felépíteni, és a sikeres elemeit bevezetni más településeken is. Jó ez így, hiszen engedi a települési arculatra, problématérképre való igazítást, és segít az általános keretet tisztábban körvonalazni.
Azt is világosan mutatja ez, hogy gyorsabb, sikeresebb a munka ott, ahol a beavatkozás komplexebb, ahol az elemek erősítik egymást, és a közösség ereje használható már. Ahol nem, ott nehezebb. Ott egyedileg kell foglalkoznunk a családokkal, és nehezebben tudunk közösségi hatásokat gerjeszteni, kontrollálni, használni.
Remek, hogy a SZUNO projektünkbe (http://shop.igazgyongy-alapitvany.hu/)bármelyik településről bekapcsolódhatnak, hiszen otthon is lehet a hímzést készíteni, aki képes erőfeszítést tenni a megtanulására.
Persze az emberek nem egyformák. Van, aki egyből veszi az üzenetet, hogy igen, tennie kell valamit neki is, a lehetőséggel élni kell, ehhez tényleg csak szándék, akarat, türelem és kis tanulás kell. De olyan is van, aki nem érti. Mert abban szocializálódott, hogy ő nem képes semmire, neki segítség kell, mindenhez. És persze olyan is, aki azt mondja, neki a segítség jár. És ha nem kapja meg, akkor cirkuszol, agresszívvá válik, és a dühében megfogalmazott mondatok, fenyegetések csak nehezítik a helyzetét. Meg persze a mi munkánkat is.
Mind a három típussal bőven van dolgunk. Mindegyikhez más stratégia kell, és nagy türelem. No meg, hogy mindig megadjuk az újrakezdés lehetőségét.
Az is világos, ha az ember a családok életét, történetét megismeri, hogy a típusok jellemzőinek megvan a maga oka.
Aki az első csoportba tartozik, annak a családjában a munkavállalói kompetenciák kicsit fejlettebbek, a családban volt példa munkaviszonyra, és az elvárás mellett bennük megfogalmazódik az „én is akarok valamit visszasegíteni” érzése. Ezek a családok is kéréssel fordulnak hozzánk, ha valamit nem tudnak megoldani, de rögtön tervvel jönnek, arra vonatkozóan, mikor tudják pl. a megelőlegezett útiköltséget, gázpalackot, gyógyszert, szemüveget visszafizetni, vagy, hogyan tudnának dolgozni, segíteni cserébe.
Velük viszonylag egyszerű. Meg is fogalmazzák, másokkal szembeni kritikaként is, hogy „nem igazság”, ha csak kérnek valamit, hogy mindenkinek van felelőssége az élete menetéért. Jó ezeket a mondatokat hallani tőlük, igyekszünk is kihangosítani ezeket újra és újra a közösségben, kérve őket, mondják el a többiek előtt is, mit, hogyan gondolnak. Velük már lehet tervezni, haladni, de segítség kell nekik, mert a lehetőségek minimálisak.
A második csoport problémásabb. Ezekben a családokban jellemzően nincs munkavállalói tudás, készség, az elvárás erősebb a tenni akarásnál, a tanult tehetetlenség erősen beépült a tudatukba, mindenről meg kell győzni őket, hogy képesek rá. Velük kell a legtöbbször elölről kezdeni, a változások rövid ideig tartanak, hamar borul minden. A családjukban jellemzően csak alkalmi munka volt jelen, az is feketén persze, az ő lakhatási körülményeik a legproblémásabbak, a pénzbeosztási tudásuk gyenge, ők sodródnak kamatos pénzbe, gyakrabban is kriminalizálódnak. Ők mindig kérnek. Mindent. Az anyák főállású anyaként kapnak jövedelmet, gyerekeik gyakran védelembe vétel alatt vannak. Nehéz, de nem reménytelen réteg ez sem, de ide sokkal több idő, energia és türelem kell.
A harmadik csoport érdekes módon nem a legrászorulóbb. Ők elboldogulnak valahogy, gyakran nem a legális módon, a lakhatásuk sem a legrosszabb. De a „ha a másiknak jár, akkor nekem is” elv működteti őket, ők nem kérnek, leginkább követelnek, és ha ez nem vezet eredményre, akkor fenyegetőznek, elmennének, akár a tettlegességig is. Nincs igazságérzetük, vagyis van, csak sajátos, szolidaritást nem éreznek, magukat többre tartják, mint a többit, és úgy vélik, a segítség „jár”. Ha kell, hazudnak, vádaskodnak, próbálják manipulálni a többieket, jellemzően van is vezetői vénájuk, és remekül tudják üres szólamokkal alátámasztani a mondanivalójukat. Mindig ellenünkre dolgoznak, és rombolják, amit a többiekkel felépítettünk.
Nehéz velük. Szerencsére a közösség ereje képes visszaszorítani ezt a vonalat, újra és újra, fokozatosan szorulnak ki a perifériára, nagy meccsek ezek, próbára tesznek gyakran minket is, és a fejlődő közösséget is. Gyakran kivonulnak az együttműködésből, aztán pár hét, hónap múlva visszakérezkednek. És mi megadjuk a lehetőséget annak bizonyítására, hogy másképp gondolják. Mert ők is a közösség részei, akik jelen vannak, hatnak, akikkel együtt kell élni.
Az asszony, akiről most írok, a második csoportba tartozik. Állami gondozott volt, sosem dolgozott, gyökértelenül sodródott mindig. Sokadszor kezdjük újra vele. Élethelyzetei sokszor tényleg megoldhatatlannak tűnnek, ilyenkor mindig felbukkan, vagy a nagyobb gyereket küldi, és rendszeres segítségkéréssel próbálja túlélni a mindennapokat. Havonta egyszer-kétszer biztosan keres minket. Nem követel, de elkínzott arca, mindig szomorú hangja, egyre soványabb gyerekei mutatják, tényleg bajban van. Az újabb krízisek végén újabb terhességgel érkezik. És mindig egyedül marad a gyerekekkel. Gyerektartás sehol, az apák eltűnnek az alkalmi összeköltözések után, a terhességet nem veszi észre, csak, mikor megmozdul. Képtelen az életét egyedül megszervezni, megállni a lábán.
Ahogy nőnek a gyerekei, úgy nem bír velük. Újabb gondok, iskolai hiányzás, családi pótlék elvonás, bűnbe sodródás, minden volt már. A változás csak átmeneti nála, mikor úgy látjuk, stabilizálódik valahogy, akkor eltűnik, gyerekestől, aztán valahonnan a másik megyéből jön a telefon, hogy segítsünk, vagy hónapok múlva bukkan fel itthon, minden nélkül, reménytelenül kisemmizve fizikailag és lelkileg is.
Sokszor gondoltam már, hogy feladom vele. Nem segítünk, hiszen nincs változás. De nehéz elengedni egy családot. Nem vagyunk képesek rá.
Most azonban lassan úgy tűnik, mégis megpróbál valamit. Bekapcsolódott a hímzésbe. Az első munkája nem a legszebb még, nem egyenletesek az öltések, de látszik rajta a görcsös igyekezet: akarja csinálni.
Belekapaszkodunk hát most ebbe. Vékonyka szalmaszál, de biztató. Kap újra hímzést, kis tanítást, sok dicséretet, és a második szebb lesz majd. És közben épül benne a kitartás, a figyelem, a tenni akarás, a jövőkép. Lassan, de épül. Nála is.
