Nem egyszerű egy településen a legszegényebbeket, legproblémásabbakat segítő civil szervezetek és a polgármesterek viszonya. Írhatnék önkormányzatot, testületet, hivatalt is, de úgy tapasztalom, szinte mindig a polgármester viszonyulásán múlik minden. Amit ő támogat, azt mindenki szereti körülötte, amit ő utál, azt mindenki utálja. (Az ügyesek ezt képesek ötévenként váltogatni is.) Na jó, magánvéleményben lehet, hogy nem, de nyíltan sehol sem mennek szembe a települési vezetővel. Ő adja a mintát a képviselőktől a hivatali ügyintézőig. A többség ehhez ragaszkodik, az ellenzék meg mit tehet? Többnyire semmit.
A többinek, akik más területen dolgoznak, azoknak megy: a népdalkörrel, néptánccsoporttal, sakk-körrel, horgász klubbal semmi probléma. De akik a társadalom peremére szorultakat próbálják segíteni, na, azokkal mindenhol gond van. Nézem, figyelem a többieket is az országban, kinek, hogy megy az együttműködés, és látom, nem egyszerű sehol.
A legtöbb helyen harcolnak egymással. Mondhatnám úgy is, hogy a civilek, meg a hivatal egymás ellen dolgoznak. Több ponton is elindított ellehetetlenítés, hatalmaskodás jön a hivatal felől, együttműködési szándékról szó sincs. „Ezekkel?! Akik nyilvánvalóan pont olyanok, mint akiket segítenek?!” A civil szervezet sem marad adós, feljelentést tesz a jogvédőknél, szól a sajtónak, miközben óhatatlanul azzal kovácsolja egybe az általa támogatott közösséget, hogy a hivatal ellenségévé teszi őket. Ebben a pozícióban aztán nem sok kedvező dolog alakul. A konfliktusok lassan háborúvá válnak, az energia erre megy el, ez kitart a választásokig, aztán vagy még rosszabb lesz, vagy jobb esetben stagnál a helyzet. Mert jobb nem lesz sehol.
Próbálom persze, mint mindig, érteni a másik oldalt, a polgármestereket is. Ki szereti beismerni, hogy a településén baj van? Hogy nem bírnak az egyre növekvő szegénységgel? Hogy vannak olyan családok, akikkel nem boldogulnak? Ki vallaná be, hogy kudarc az egész? Mindenki azt mutatja legszívesebben, hogy mi a siker, és az ugye van bőven, hisz itt a közmunka is, meg a nagy beruházások, felújítások, tervek, rózsaszín statisztikák, ehhez igazodik minden, hiszen nagyban is ez a példa, kicsiben is erre kell gyúrni. Az ellenzék úgyis kihangosít minden hibát, azt is, ami nincs, az öt év gyorsan elszalad, és a választópolgárok nem szívesen szavaznak arra, aki nem a sikerekről, hanem a kudarcokról beszél.
Ha elkerülhetetlenül szembesülnek a problémás családokkal, egyöntetű a vélemény: „ezekkel” nem lehet kezdeni semmit. Csak és kizárólag ők hibáztathatók mindenért. Na, és itt jönnek a képbe a segítő szervezetek. Akik többnyire azt mondják, hogy nem. Nem minden egyéni felelősség kérdése, és igenis, van a rendszerben is gond, és lehetőség is a problémák orvoslására.
A baj szerintem az, hogy ebben mindenki szélsőségesen gondolkodik. Sok civil szervezet úgy közelít, mintha mindenről a település tehetne. Pl. ha nem fizetik a vizet, és szűkítőt tesznek fel, majd levágják a házat a rendszerről, azt mondják, az önkormányzat a hibás, mert nem segít. De mit tehetnének a polgármesterek, hogy az egyre szűkülő lehetőségekben a települési „igazságosság” is működjön? Segítsenek annak, aki nem fizette, miközben a kisnyugdíjas inkább nem evett, csak, hogy befizesse a számláit? Kinél, hol húzzanak határt? Ebben etnikai célú intézkedést nehéz találni. Sok családnál segítettünk már, és mindenhol a tartozás indította el a dolgot, bár tény, hogy annak visszafizetésében, a részlet, vagy az időpont kalkulásában különféle mozgásteret mutatnak a települések.
A közkutak, az más kérdés. Sajnos, mindenhol az országban sok kút áll az utak mentén, ami nem ad vizet. És vannak törvények is, amelyek arra vonatkoznak, hogy a házaktól milyen távolságra kell vízvevő helynek lenni, ezeket be kell(ene) tartani. Lehet persze úgy, hogy rögtön feljelentés megy, ami egy hosszú hivatali procedúra után, többnyire átmenetileg, újra működő kutat ad, de sokkal gyorsabb, és mindenkinek jobb, ha ezt tárgyalásokkal érjük el. És a víz, csak egy dolog. Gondok sokaságát lehet felsorolni, amit egyszerűen meg lehetne oldani, ha közösen keresnénk a megoldást. De nem megy.
Nem megy, mert ahhoz partnernek kellene tekinteni a civil szervezetet. De ahhoz meg el kellene ismerni, hogy szükség van a munkájukra, mert vannak problémák, amiket az önkormányzat nem tud megoldani. Erőből sem.
Sokféle polgármester van. Aki elismeri a szegénység tényét, látja a rendszer hibáit, a saját mozgásterét, az képes együttműködni a civil szervezettel. Képesek együtt gondolkodni, egymás pozícióját erősíteni, segíteni. Más letilt minden olyan információt, ami azt mutatná, hogy a faluban van szegénység. Mivel minden tőle függ, senki nem mer még szólni sem. Minden kifele irányuló kommunikáció, amit persze a polgármester ad, sikert mutat. Csodálatosan működik a közmunka, mindenki boldogan dolgozik, nincs bűnözés, minden gyerek jól tanul, és ezért nincs szükség segítségre sem. A településen belüli kommunikáció nem ez, de kifele nem mer szólni senki.
Más nem tilt ugyan, de nem is vesz tudomást a problémáról. Amit éppen muszáj, azt megteszi. A segítő szervezettel szóba nem áll, nem érdekli, neki „ezekre” nincs ideje. És olyan is van, aki sosem nézte meg, mit, hogyan csinálnak a civilek, saját véleménye és a hallottak alapján ítél, tartja érdemtelennek és értelmetlennek a szegények közül a cigányokkal végzett munkát.És ebből nem lehet kiállítani.
Nyilván minden esetkezelést meghatároz ez a viszonyulás. Mert ezek levetülnek a hivatali ügyintézők szintjére. Hihetetlenül formálnak át protokollokat is.
Mégis, azt gondolom, arra kell törekedni, hogy együttműködjünk. Ezerszer is újrakezdeni velük, még ebben a bolond világban is, hogy ne ellenséget lássanak bennünk. Azt gondolom, a legfontosabb feladatunk a rászorulók helyzetének javítása, és a beillesztésük a települési közösségbe. Abba a közösségbe, aminek része az önkormányzat is, a hivatal is. És ezt nem lenne szabad harcnak tekinteni egyik félnek sem.
Mert mindenben ott van a személyi felelősség, és a társadalmi is. Nem találkoztam még egyetlen olyan családdal sem, ahol a problémát ne a kettő összeolvadása okozná. És nincs olyan személyi felelősség, amiben ne lenne benne a családokból átörökített nyomorúság. Amit szintén átszövött, formált az akkori társadalom felelőssége.
Nem vagyunk ellenségek. Nem szabad úgy viselkednünk. Hazugságokon, torzításokon azonban nem alakulhat ki előremutató együttműködés.
