A mélyszegénységben élők amúgy is nehéz élethelyzetét csak tovább nehezíti, ha pszichiátriai kezelés alatt álló van a családban. Ahol gyerek is van, ott még borzasztóbb a helyzet. A kis helyre szoruló népes család, a szegénységből adódó konfliktushelyzetek az épeket is próbatétel elé állítják, hát még azt, akinek betegsége miatt különösen stabil, nyugodt környezetre lenne szüksége.
Több településen vannak a kapcsolatrendszerünkben ilyen családok, és ahogy az idő telik, mintha egyre többen lennének. Sokan nem tudják közgyógyra kiváltani azokat a gyógyszereket, melyeket folyamatosan kellene szedniük. És ha nincs nyugtató, a veszélyhelyzet a családon belül fokozódik. Ez pedig a gyerekek fejlődésében rémes, sokszor visszafordíthatatlan hatásokat eredményez. Megoldás nincs. Csak a rettegés, meg a reménykedés, hogy túlélik.
Hosszan tudnám sorolni az eseteket. Az agresszív apáét, aki sosem felejti el megjegyezni, hogy neki „papírja van” az állapotáról, ő nem büntethető, nem lesz baja semmiből. Ha valami nem úgy van, ahogy ő szeretné, agresszív lesz, támad, ha nincs más, hát beleköt az asszonyba, gyerekbe, előbbit többször verte már félholtra, persze a gyerekek előtt. A fiú, bár jó képességű lenne, lassan, az orrunk előtt vált elviselhetetlenné a gyerekközösségben, ma már aki tudja, elkerüli, hihetetlen érzékkel, alattomosan bántja a többit, és, ha azoknál elszakad a cérna, és elpüfölik, az apa közbelép, most a gyerekét védve, és felturbózott agresszióval viszi tovább az iskolai konfliktusokat a faluban.
Vagy ott az asszony, aki éveket töltött pszichiátriai intézetben, gondnokság alatt volt, és most itt van, a faluban. A viszonylagos nyugalom, amit az évek során megteremtettünk, felborult. Az állandó családi és utcai cirkuszoknak, amit gerjeszt, nem egyszer a rendőrség vet véget, még kijönnek, de tudom, egy idő után nem látják majd értelmét, megoldás nincs, a „ki ütött először?” kérdését elég nehéz kibogozni, az okokat még kevésbé. Nekimegy a párjának, aki tehetetlenül állja, a rokonoknak, sőt, a nagyobb gyerekek is beszállnak a verekedésekbe, az anyjuk betegségéből fakadó helyzet nem múlt el nyom nélkül rajtuk sem, az iskola eszköztelen, marad a magántanulói státusz, ami mindenkinek jobb. De legalábbis mérsékli a konfliktusok számát.
Ott van a férfi is, egy másik faluban, állandó gyógyszeres kezeléssel tartható szinten az állapota, ha van pénz a gyógyszerre, vagy az útiköltségre, hogy bemenjen a pszichiátriára új adagot felíratni. Ha nincs, retteg tőle mindenki, az anyja, az utca, a gyerekek, a volt felesége, és a jelenlegi párja is, aki szintén nyugtatókon él. Vagy a másik, akinek mostanában sikerül folyamatosra beállítanunk a gyógyszerét, megelőlegezzük, amíg a nyugdíjat megkapja, hogy ne maradjon ki egyetlen nap sem, így most egészen jól van. „Mondja”-kérdezi tőlem-„maga szerint is skizofrén vagyok?” És arról ábrándozik a párjával, hogy ebben a viszonylagos nyugalomban a korábban kiemelt gyermekeit visszakaphatja, vagy legalább láthatja még.
És ott van a lány is, gondnokság alatt, korlátozott cselekvőképességgel, rendszeresen kell bejárnia a pszichiátriára, egy gyermekét az ő anyja neveli, távol a falutól. Többször volt szó róla, hogy az állapota miatt bentlakásos intézetbe kerül, de egy idős emberrel él együtt, viszonylagos nyugalomban. Pár hete hallottam, hogy terhes. Nem is értettem. Úgy tudtam, hurok volt fent neki, hogy ne essen teherbe. Azt mondják a faluban, levetette. És teherbe esett. Tervezetten, tudatosan. Minket akkor hívott, mikor 9 hetes terhes volt. Újságolta, hogy megtartják, az idős ember elvállalta, ő lesz majd a kicsi gyámja. Megrémültünk, hiszen a férfi elég idős, és szívbeteg is. Mi lesz, ha nem képes gondoskodni róluk? És mi lesz, ha a lány által szedett erős gyógyszerek miatt nem lesz egészséges a gyerek? Nem hiszem, hogy közölte az orvosával, hogy mire készül, megkérdezve, nem árt-e a magzatnak a gyógyszer, amit kap. Milyen sors vár rá, a megszületőre, akinek az anyja a testvérről sem tudott gondoskodni?
Persze tudom, vannak fokozatok. Orvosilag alátámasztva, hogy ki, mennyire cselekvőképes. Miről dönthet maga, és miről dönt a gondnoka helyette. De itt nem értem. Nem tudom megérteni, hogy mikor ennyire világosan látszik, hogy a gyerek jövője bizonytalan, akkor miért ő dönthet erről? Mikor egy sor dologban döntésképtelen, ebben hogy kaphatott szabad kezet? Nézte-e valaki, hol és miből élnek, konzultáltak-e az orvosával, hogy vállalhatja-e a terhességet, megnézték-e milyen egészségi állapotban van az idős párja, vagy, hogy mi volt az előző babával? Ki hozhatta meg felelősen a döntést erről az egészről? Nem hiszem, hogy a gondnoka komolyan gondolhatta, hogy itt jó helyen lesz a baba.
A támogatott családok tagjai között bőven vannak pszichiátriai betegek. És beteggé teszik a környezetüket is, a gyerekeiket, akik ebben a kóros agresszióban, a kiszámíthatatlan reakciókban szocializálódnak. A legrosszabb őket látni, átélni, hogy nem tudunk segíteni rajtuk. A sorsuk, melyet az esélytelenség már amúgy is megpecsételt, tovább nehezedik, sokukat kell már bevonni az iskolapszichológussal végzett munkába. A rendszer maximum a gyerekek védelembe vételéig jut, vagy, ha valami történik, a kiemelésig.
Folyamatosan attól félünk, hogy valami olyan történik körülöttünk, amit előre láttunk, és tehetetlenek voltunk. És nincs, akihez fordulhatnánk. A rendszer akkor mozdul, ha tragédia történik. A felnőtt pszichiátriai betegek felügyelete, kezelése rengeteg bizonytalansági tényezővel bír, amit a szegénység tovább fokoz. A hatás pedig újabb betegeket nevel. Megállíthatatlanul.
