Azt hiszem, a munkánkban a közösség fejlesztése a legfontosabb. Ez ad reményt arra, hogy változik majd valami, pozitívan, fenntarthatóan. Ha a szétzilált közösséggel, ahol a nyomorúságban már csak a túlélés, az egyéni érdekek játszanak szerepet, sikerül elfogadtatni, hogy együtt, sikerülhet. De csak együtt. És félre kell, hogy tudják tenni az ellentéteket, a romungro, vagy oláh cigány származás felemlegetését, a régi sérelmeket, hogy ki őslakos, és ki bevándorló, ki cigány és ki nem, és együtt kialakítani újra az együttélés szabályait.
Így leírva milyen egyszerűnek tűnik! És mennyit küzdöttünk már érte….Mennyi próbálkozás, kudarc, konfliktus volt, mire egy lépést előre tudtunk lépni. Amikor elkezdtük, rémes volt. Nem volt két család, aki kijött volna a másikkal. Még a rokonok sem. Rémülten néztem az egymás hajába kapaszkodó asszonyokat, az üvöltve fenyegetőző férfiakat, és a gyerekeket, akik nézték, és levették a mintát. A veszekedéseknek, a családon belülieknek is, gyakran a rendőrség vetett véget. Volt, hogy nekünk is az ő segítségüket kellett kérni.
Sokáig azt hittem, egyenként is elég a családokkal foglalkozni. Megoldani a gondokat, segíteni őket a gyerekeik jobb jövőjéért. De hamar rájöttem, ez nem jó irány. Értelmetlen volt már a folytonos hazudozást hallgatni, amiben a másik befeketítése volt a cél, hogy magát jobb pozícióba hozza, ez a vonal sokkal inkább ezeket a készségeket fejlesztette bennük, és nem mást. Persze nekem kellett ez a szakasz is. Kellett, hogy megértsem, kiben, miért van akkora indulat, kinek nem kell komolyan venni az ordítozását, ki az, aki sosem áll ki, de hátulról folyton kavar, biztatja a többit, vagy kinek van tisztánlátása, és kinek rejtegetnivalója. Sokat tanultam ebből az időszakból.
Aztán elkezdődött a közösséggé szervezés. Szabályzatok kialakítása, közösen, velük, amihez aztán ragaszkodhatunk, ennek kommunikálása a többiek felé, figyelve mindenkire, öregre, gyerekre, cigányra, nem cigányra. Nem hagyni, hogy bárki kimaradjon. Kivárni, türelemmel a saját elhatározást. Elérni, hogy nyíltan vállalják a véleményüket, tetteiket, az egész közösség előtt.
Van, aki gyorsan megértette. Van, aki még most sem. Ahol gyerek van, azokkal a családokkal minddel kapcsolatban vagyunk már. Az öregekkel, akik segítségre szorulnak, szintén. Tulajdonképpen csak a nem cigány lakosság körében vannak még páran, akikkel kevés az érintkezési pont. De próbálkozunk, folyamatosan.
Sokféle dolgot kipróbáltunk már. De mind közül a Teaház tűnik a legsikeresebbnek. Már vagy két éve forgattam magamban a gondolatot, aztán elkezdtük. A Teaházat a kultúrházban szervezzük. Az asztalokat, székeket úgy helyezzük el, mint egy kávézóban. A terített asztalon tea, csészék, süti, szalvéta. Olyan külsőségek, melyek itt sosem látottak, és kiemelik a mindennapokból a kis rituálékkal azt a napot. A program pedig az, hogy minden alkalommal bemutatkozik valaki a többieknek a faluból. Vagy egy házaspár, vagy csak egy valaki, aki jelentkezik az előző végén.
Elmondja az életét, örömeit, bánatait, gyerekkorát, rossz, vagy jó döntéseit, vágyait, szándékait. Először senki sem akarta. „Minek?”- kérdezték többen. „Ismer itt mindenki mindenkit, mindent tudunk egymásról…” Aztán, kitaláltam, hogy kezdjük el mi. Mi, az alapítvány munkatársai. Sokan vártak bennünket ezen az első alkalmon. És mi meséltünk. Gyerekkorról, szegénységről, tanulásról, építkezésről, kölcsönökről, szülőkről, gyerekekről. Érdeklődve hallgatták. Sok mindent nem tudtak rólunk. Kérdeztek. És mi őszintén válaszoltunk. A végén, a kérdésre, hogy ki szeretne legközelebb bemutatkozni, ketten is jelentkeztek.
Azóta több Teaházon vagyunk túl. Sokan azt mondják, ez a legjobb program. Fantasztikus, ahogy beszélnek magukról. Felkészülten, összeszedetten, őszintén. Mindig úgy kezdik, hogy bemutatkoznak. Nem mintha nem tudná mindenki a nevüket, de úgy érzik, így kell. Aztán a születés, gyerekkor, iskolák, párkapcsolat, gyerekek, munkalehetőségek, élethelyzetek vonalán jutunk el a napjainkig. Vannak, amiről nem akarnak beszélni. Ezt mindenki megérti, nem feszegeti. Ha megakadnak, riportszerűen kérdezünk, segítve őket.
Nekünk sok újat mondanak. És van, ami újdonság a többieknek is. Néha torokszorítóak a pillanatok. Mert a nehézségeket mindenki tudja, de más beszélni róla, és más hallgatni is, a másik könnyes önvallomását. Beszéltek már így kábítószeres múltról, betegségről, rossz döntésekről, gyerekek, vagy a párjuk elvesztéséről. És senki sem szólt be, senki sem gúnyolódott rajtuk. Óriási dolog ez, főleg, ha a kezdeteket nézzük. Tisztelet van ugyanis benne, tisztelet a másik iránt.
Máskor nevetünk. Vicces utalások, amit csak ők értenek….elmeséltetjük azokat is. A faluról pedig, annak múltjáról, a családi viszonyokról pedig rengeteget mesélnek. Együtt emlékeznek, kijavítják egymást, hogy hiteles kép körvonalazódjon.
A jelentkezők között volt már cigány, és nem cigány is. Olyan is, akinek az egész közösséggel baja volt, és most itt, beszélt erről is. Mindenki előtt. És nem volt indulat, sem nála, sem azoknál, akikkel konfliktusa volt.
Mindig próbálunk minden beszélgetésből levonni valami tanulságot. Amin mindenki elgondolkozhat. Ami nem hátra, hanem előre mutat. Egy olyan közösség felé, akik együtt gondolkodnak a jövőről, akik képesek egymást is segíteni. A bemutatkozásuk, a figyelmük, a hozzászólásaik, lenyűgözőek. Annyira szeretném megmutatni ezt a világnak. Azoknak, akik azt hiszik, hogy ők értéktelen emberek. Akikben csak a bűnbakot látják, minden rossz okozóját, aki csak rossz lehet, kiközösítendő, gyűlölni való.
Mert ilyenkor a napnál is világosabban látszik, hogy mennyi érték van bennük. És mennyi lehetőség. Világossá válik, hogy az életút milyen sok tényezőtől függ. Mennyi benne a saját döntés, és mennyi az átörökített nyomorúság.
Szerteágazó ez a munka, amit végzünk. A fizikai segítségnyújtás, a lehetőségek keresése a reménytelenségben, a tenni akarás megerősítése, és a közösség működtetése. Tudom, messze vagyunk még. De olyan jó látni, hogy haladunk….
