Mindig azt mondom, olyan változásért szeretnék dolgozni, ami tömegeket érint. Nemcsak az egyes gyerek sikeréért, akit aztán emblematikusan lehet mutogatni, no lám, itt van ő, aki kitört, aki tehetséges, aki akart.
Akkor lennék boldog, ha azoknál is lenne pozitív elmozdulás, akik ma feltöltik a Híd programot a szakiskolákban, és akik most otthon ülnek már, hiszen betöltötték a tizenhatot, és már nem kell suliba menni. Akik fél-analfabétaként kerülnek ki az oktatási rendszerből, akik nem tanultak meg akarni sem, és ki sem derült róluk, míg a rendszerben voltak, hogy bármiben tehetségesek lennének.
Ezért keveset írok egyéni sikerekről. Nem akarom azokat túlzottan kihangosítani, mert félek, ennek fénye elnyomná a sok sikertelenséget, és abban a csalfa hitben lennénk, hogy minden rendben van. Mikor nagyon nincs így.
Most mégis kivételt teszek. Két gyerekünk kapott ugyanis kivételes lehetőséget, olyat, amiért megszenvedtek, amiről álmodoztak, ám segítség nélkül ide sosem jutottak volna el.
A lány, aki öt testvérével együtt, gyerekként megtapasztalhatta mi a nélkülözés, aki csalódott az anyjában, elszenvedve tőle annyi méltánytalanságot, amennyit anyától a józan ész szerint nem lehetne, és aki csalódott a hivatali rendszerben is, ahová nővérével segítségért fordult, mert nem hallgattatott meg.
Akinek szülei végre válnak, a válás hosszú és keserves, már nincs az anyjában más cél, csak az, hogy ellehetetlenítse őket, és annyi fájdalmat okozzon mindegyiküknek, amennyit csak lehet. Nyakig benne vagyunk mi is, hiszen az újabb és újabb vádjait mind kivizsgálják, így azt is, hogy az alapítványunk prostituálja e a támogatókkal a pártfogolt gyerekeket. Újabb és újabb szakértői vizsgálatok nehezítik a befejezést, az elnyújtott ügyintézésben a konfliktusok színtere marad, és a gyerekek, most főleg a kicsik, visszavonhatatlanul sérülnek. Mert a nagyok már sérültek, az ő sebeik már ott vannak, nekik ezekkel kell együtt élni, ezt a tapasztalást vinni tovább, a felnőtt kor felé.
Sosem fogom elfelejteni a gyámügyi tárgyaláson a gyerekeket, ahogy még akkor is édesanyjuknak nevezték a beszámolóikban az asszonyt, amikor arról beszéltek, hogyan verte őket, és a szemükben a kétségbeesést, amikor nyilvánvalóan látszott, az ügyintéző nem akarja meghallani, amit mondanak.
Akkor azt hittem, nem lehet őket talpra állítani. Azt hittem, ennyi sérülés után, ami eddig érte a lelküket, nem tudnak majd úgy gondolni a jövőre, mint más, szerencsésebb. És persze láttam azt is, az anyagi kátyú, amibe az anyjuk sodorta őket, nem sok mozgásteret ad az álmodozáshoz sem.
Aztán jelentkezett nálam valaki, hogy szívesen segítene egy gyereken. Támogatná, segítené, végig a középiskolán át, és majd munkát is kaphatna a cégében, ha jól tejesít. Hosszasan törtem a fejemet, kit juttassunk hozzá ehhez a kivételes lehetőséghez. Aztán a lányra gondoltam. Az öröm, mikor meghallotta, határtalan volt. A héten kezdte meg tanulmányait egy fővárosi szakközépiskolában. Előtte együtt nyaraltak, ismerkedtek. Családtagként kezelik. Az első iskolai hét után is ragyog a hangja a telefonban. Mesél az iskoláról, a kollégiumról. És arról is, hogy van egy szobatársa. Akit kétszer erőszakolt meg a nevelőapja. Felejtődnek talán a saját sebei. Hisz lám, van, akinek még nagyobb teherrel kell együtt élnie. Gyerekként.
A fiú talán még nagyobbat lépett. Mélyszegénységből, cigányként, szegregált iskolából került Pannonhalmára. Félárvaként, három testvérével a „mamához” kerültek, ő a gyám, az analfabéta asszony, aki neveli őket, ám nagy jövőképet nem tud nyújtani nekik.
Hosszasan dolgoztunk azért, hogy a bencésekhez kerülhessen. A fogadókészség, és támogatás a kollégium részéről is adott volt. Egész nyáron korrepetálásra járt, mert látszott, ami ott, a színcigány iskolában ötös, az csak viszonylagos, a többihez képest, a lemaradás nagy, sok mindent vissza kellett bontani az alapokig, és újra felépíteni a tudást. És van, amiben még mindig segítséget igényel. Mert amit máshol a családban magukba szívnak a gyerekek, az osztálytársai, az neki nem adatott meg. De ezt az iskolát nagyon akarta. Elhitte nekem, hogy ezért érdemes küzdenie. Fel tudta mérni a lehetőségeit, mi lesz belőle, ha marad.
Jó szakmát szeretne, olyat, amiből majd meg lehet élni. Egy szegénységből érkező gyerek ma ennyit lát, ennyit akar a jövőtől. Biztos megélhetést. A szakadék, ami a két világ között van, talán a legnagyobb, ami csak lehet. Minden új neki. A fürdőszoba, a gabonapehely, a kirándulás, az esti felolvasás. Lassan oldódik a szorongása, kínosan ügyel, hogy megfeleljen a szabályoknak, ő, aki egy olyan közegből érkezett, ahol a szabályokat a nyomorúság szabja, és nem a hit, és a jobbá tenni akaró szeretet.
Mindent vennünk kellett neki, amit máshol a család megteremt, hisz a fekete nadrág is, amiben elballagott, kölcsönkért volt, és a ruha is csak annyi, amennyi rajta volt. De voltak, akik segítettek ebben. Annak is üzenete volt, hogy a megvásárolt holmikat nem vitte haza, kérte, hogy maradjon nálunk az indulásig. Egy másik támogatótól telefon is került, naponta hívom, kell még az én megerősítésem, figyelmem, szeretetem, bár figyel rá az osztályfőnök, a prefektus, mindenki, ott, abban a különös nagy családban, ahol tudom, helyt áll majd, képes lesz alkalmazkodni. Már nem „csókolommal” köszön el, hanem „viszont hallásra”-mondja. Mert mást a szülei hívnak esténként, nem a tanára…. és ezt nehéz lehet megmagyarázni. Keresi a kompromisszumokat. És ez így van jól.
Most még mindketten csak azt érzik, nagyon jó ott, biztonság van és szeretet, figyelem, és elvárás, aminek meg kell felelniük. Azt, hogy ez mekkora lehetőség, azt talán még nem látják.
Azt majd lassan értik meg, talán egy-két hazamenetel után, amikor határozottan érzik majd a két világ közti különbséget. Segíteni kell majd őket abban is, hogy ez feldolgozható legyen.
Nem is tudom, mi a legszebb ezekben a történetekben. A két gyerek boldogsága, öröme, vagy azoknak a segítőkészsége, összefogása, akik ezt lehetővé tették nekik. Engem mindkettő boldoggá tesz.
