A családi kertek és a közösségi kert vetőmagjaira is pályáztunk. A szántás-boronálást még valahogy megoldottuk az alapítványnál, de vetőmagra már nem nagyon futotta. Szerencsére találtunk pályázati lehetőséget újra, az Élelmiszerlavina a felnőttek kertműveléséhez adott segítséget, és sikerrel pályáztunk az iskolával a „Vesd bele magad!” programra is, ami a gyerekekre irányul.
A gyerekek kis csomag vetőmagot kaptak, és a családi kert egy részében kezdték el a munkát. Olyan gyerekeket vontunk be a programba, ahol a szülők már bizonyították, hogy elköteleződtek az önfenntartás ez eleme iránt. Mert fontos volt, hogy a gyerekek motiválása minden irányból biztosított legyen.
A fiú is bekerült. Sokat hezitáltunk rajta, mert a tanulásban nem jeleskedik, az általános iskolájából leginkább csak a panasz jön rá, a magatartásával is sok a baj. Kötözködik, gúnyolódik, szándékosan provokálja a többit. Bármennyire kerestük eddig, nem találtunk nála olyan pontot, ahol pozitívan tűnhetne ki, példaként lenne állítható a többieknek.
Persze a rendszerünk azért már hatott rá, a művészetis óráinkon, ahol velünk közvetlenül találkozik, ott érezhető volt nála a megfelelni akarás. És a faluban is, de csak azokon a foglalkozásokon, ahol mi, akik a döntéseket meghozzuk pl. a kirándulási névsorról, ott voltunk. De ha nem voltunk jelen, a megfelelni akarás a háttérbe szorult, a „ha nem látják, akkor lehet” elvet érvényesítette.
Most néztük meg a kerteket. Az övé messze a legszebb. Egyedül dolgozik benne, nem enged senkit belepiszkálni. Nem öt percig csinálta, hanem hetek óta kapálja, ápolja. Különben nem lett volna ilyen. Ámulunk a nagyra nőtt kukoricán, borsón, kapron, a szép kis ágyásokon. És ő büszke, láthatóan erősíti az önbizalmát a dicséretünk, csodálkozásunk.
Aztán, épp ekkor, mert újra szerencsénk is van, még egy pozitív megerősítés becsatlakozik. Egyik rajzával nyer egy országos gyermekrajzpályázaton, egy 10 ezer forintos Dekatlon utalványt, amit persze rögtön beváltunk neki, hiszen a legközelebbi ilyen áruház túl messze van, útiköltségre nincs pénz, és ennyi pénzért az egyik kínaiban nemcsak őt, hanem két húgát is felruházhatjuk cipővel, melegítővel. Nagyon boldog és büszke volt.
Nos, az ember ilyenkor érzi, hogy kellene visszafordítani a kedvezőtlen folyamatokat. Mert mindenki jó valamiben, csak meg kell találnunk, mi az, amiben kiteljesedhet. Világosan látszik, hogy gyerekre, családra semmi, de semmi nem hat olyan látványosan, mint az, ha sikerélménye van, ha büszke lehet magára. A sikeres integráció titka, ha ezeket a sikerélményeket a többségi társadalom elvárásaihoz tudjuk igazítani. Mert sikerélmény lehet az is, ha úgy tud pl. egy gyerek ellopni valamit, hogy nem veszik észre. És ezt a sikerélményt a család is megerősítheti. Ez azonban ellene dolgozik az integrációnak. A kert, az iskola, és még sok más pedig érte.
A kényszerítő megoldások is hatnak persze. A rendszer leginkább így próbálja. A még hangosabb szó, a büntetés azonban csak ideig-óráig használ. Mert ki lehet zavarni a gyereket az óráról, sőt, ha nem látja senki, le lehet neki keverni egy-két pofont, le lehet ordítani, hogy féljen, lehet büntetni ezer féle módon. Lehet így is. És meglehet, hogy utána teszi majd, úgy, ahogy elvárják, lehet, előveszi majd a könyvét is az órán, talán próbál majd figyelni is, vagy éppen egy darabig nem verekszik majd szünetben. De teszi ezt egy negatívan megélt hatásra, összeszorított foggal, és az első adandó alkalommal újra kitör. Mert a külső kényszer ebben a helyzetben nem hoz tartós változást. Külső kényszerrel ugyanis nem lehet örömteli tevékenységet végezni. Azt csak a pozitív környezet, a megerősítések, a dicséretek, a sikerélmény adja. Az öröm százszorosan többet segít, mint a kényszer. Ezért kell ezen az úton járnunk. És ez a felnőttekkel végzett munkára éppúgy igaz.
Lehet, persze, ez a nehezebb. Több idő, ráadásul mindig újra meg kell erősíteni, mert a sok negatívum hajlamos elnyomni a kezdetben kis pozitívumot is. De csak így lehet. A pozitív dolgok állandó megerősítésével. Bizalommal, amit, ha kialakul, nem érdemes senkinek felrúgni. Mert a bizalom hosszú távra szól. És pozitív tartalmú.
Mert nincs olyan, hogy valaki eredendően rossz. Legfeljebb úgy nőtt fel, hogy a pozitív pontokat nem fedezték fel benne, és nem találta meg ő sem önmagában. Talán ez (is) lenne az iskola dolga. Meg az, hogy a gyerek öröme újra fontos legyen. És mivel a szegregátumokban élő felnőtteknél is elmaradt ez generációk óta, ott is pótolni kell. Mert mindenki jó valamiben.
Talán az a baj, hogy eltűntek a pozitív rendszerek, megerősítések. Legalábbis az egyensúly megbomlott. A mélyszegénységben már rég csak a negatívumok hatnak, és a külső rendszer is ezt erősíti. Mindenki ezt hangosítja ki. És ehhez igazítja a kommunikációját, tevékenységrendszerét.
Szerintem mi ezért boldogulunk jobban. Mert hiszünk egymásban. És tudunk örülni egymásnak. Mi a pozitív hatások módszertanában hiszünk.
