Jó pár éve már, amikor az alapítványi művészeti iskolák működtetésével kapcsolatos problémák jelentkeztek, gyakran hívtam az illetékes minisztérium jogi osztályát, kérdés, állásfoglalás, értelmezés miatt. Felvetéseimre sokszor kaptam ezt a választ: nos, erre a jogalkotók nem gondolhattak. Adja be írásban!
Persze nem történt akkor sem semmi. Mostanában azért gyakran eszembe jut ez. Vajon mi az a pont, amikor a jogalkotók felülbírálják a döntésüket, és módosítanak? Mitől függ? A jelzések számától? Vagy saját tévedhetetlenségük hitétől?
Mondjuk, biztosan nem a jelzések számától. A szociális juttatások és az Erzsébet utalvány összekapcsolásakor sem értettem ezt. Mert jelzés, az ment bőven, a szociális szakma hallatta a hangját, mindhiába.
Aztán, nemrég, az egyik faluban hallottam egy esetet. A pár, szinte a semmiből él, pszichiátriai kezelésre szorulnak mindketten, nyomorult élettel, esélytelenségben. Gyalog mentek át a közeli faluba, az út mellett, ami nem főút, de mégiscsak út, némi alkalmi munka lehetőségéért. Láthatósági mellény nélkül. Ami ugye szabálytalan. Meg is büntették őket, öt-öt ezer forintra. A kifizetés esélytelen náluk. Jelentkeztek, hogy ledolgoznák, közhasznú munkában, az önkormányzatnál. De ehhez a törvény szerint munka-egészségügyi vizsgálat szükséges, amihez megint utazni kellene, hiszen nincs a faluban ez a szolgáltatás. Az útiköltségre viszont nincs pénzük. Ha lett volna, busszal mentek volna korábban is. A kör bezárul. Marad a tartozás. Amit majd leülhetnek. Annak napi költségiéről már korábban írtam. Hogy mennyibe kerül egy-egy nap a börtönben. No nem nekik, hanem az államnak.
Vagy itt a másik dolog. Amikor egy baba megszületik. Az ekkor kapott támogatásra nagy szükség van, sok mindent kell a picinek megvenni, pelenka, és meleg meg folyamatosan kell. Megkapják a születési anyakönyvi kivonatot hamar. Aztán várni kell, a pici TAJ kártyájára. Ami soká készül el. Ha végre készen van, be lehet vele utazni a megyeszékhelyre, akkor hamarabb megkaphatják az anyaságit. Ha nem, akkor három-négy hónapba is beletelhet. Pláne most, amikor senki sem találja a helyét az új rendszerben. Vannak, akiknek nincs jövedelme. Főleg azoknak nehéz, akik egyedül vannak a kisbabával, és nincs miből beutazni. Az időfaktor az ő esetükben nagyon fontos. És nem egyezik a hivatali ügymenettel. De ez nem is érdekel senkit.
A mondatok a hivatalokban mindig ugyanazok: mi helyesen járunk el, a jogszabályok szerint.
És tényleg úgy járnak el. Ha bárkinek próbálunk segíteni, és bemegyünk velük az irodákba, mindig ezek az első mondatok. Amit aztán hosszú monológ követ arról, hogy milyen hibákat követnek el „azok”. Mert nem úgy kellett volna, és nem akkor, hanem előre gondolkodva, mert tudhatták volna, de nem, szándékosan nem jogkövetők, aztán meg sápítoznak…stb.
Pedig sokszor tudják ők is, az ügyintézők, hogy a szabályozás sántít. Hogy néha nagyon nehéz a jogkövető magatartást, tartalék nélkül, összeegyeztetni az élettel. Tartaléka pedig egyre kevesebb embernek van. De vajon miért nem működik annak a rendszere, hogy maguk, a szabályokat a gyakorlatban alkalmazók jelezzenek, javasoljanak? Ki tudja náluk jobban megmondani, hogy az életben működnek e az íróasztaloknál megszületett szabályok?
Leginkább az ügyintézők jóindulatán múlik sok eset megoldása. A türelmükön, segíteni akarásukon. És ebben a kép nagyon szélsőséges. A megfelelni akarást saját személyiségproblémájukkal, előítéletükkel erősítő, durva, mindig pont a határig menő, elkaphatatlan és bosszúálló ügyintézőktől a szabályozás hibáit pontosan látó emberséges hivatalnokig széles a skála.
Szerencsére sok emberséges van közöttük. Akivel mi is remekül együttműködünk. Aki nem személyes sértésnek veszi, ha az ügyfél „rászabadítja az Igazgyöngyöt”. Aki érti, mi nem azért avatkozunk be, hogy őt felelősségre vonjuk. Mert minket sosem a hivatali dolgok izgatnak. Sokkal inkább a problémák megoldása. És ebben mi, segítséget kérünk tőlük, mert az ügyekhez ők értenek inkább. Közben mi is segítséget ajánlunk, hogy az ügyfélnek, aki nem érti, nem tudja, nem éri el, mihamarabb megoldódhasson a problémája. Hogy ne a körül járjunk újra és újra, hogy „az” mit hibázott, mulasztott, hanem előre nézzünk, a megoldásra. Hogy a következményeket majd utána vonjuk le együtt, amikor megoldódott a dolog. Mert akkor lehet igazán, fellélegezve, már nyugodtan átbeszélni, mit kellett volna tenni ahhoz, hogy a baj ne történhessen meg. Nem pedig a kétségbeeséstől feszített indulatban.
Közvetítünk, ha tetszik. És persze figyelünk is, hogy ne történhessenek olyan dolgok, amelyek csak mérgesítenek a helyzeten. Mert az elszegényedésben már pattanásig feszültek az idegek. Mindkét oldalon.
