Megnyitottuk hát a honlapunkon a szociális webshopot. Egy hete. Nagyon messziről indultunk, mire eljutottunk idáig. Most izgatottan várunk minden napot…és leírhatatlan öröm számunkra minden újabb megrendelés.
Írtam már arról, hogy ezt nem lehetett volna elindítani két éve…mert nem voltunk még a bizalomban és a tenni akarásban egy hullámhosszon. Mert mindennek meg kell adni az időt. Nem szabad semmit siettetni. Írtam, hogyan tanultuk az első öltéseket…hogy megtanulják a hímzés technikáját. Nehéz volt. De ahogy most nézem az asszonyokat, ahogy örömmel hozzák a kész darabokat, vagy ahogy a harmadik visszabontás után végre sikerül elkészíteni egy-egy táskát, faliképet, érzem, megérte. Már eddig is megérte.
A fiatalasszony a sógornőjénél hagyja a kicsit, és jön, tanulni géppel varrni. A másik két gyermeke oviban van. Próbálja újra és újra az egyenes varrást. Fölé hajlok, nézem. – Megtanulom, Nórika néni, meg fogom tanulni – mondja eltökélten, és kezdi újra hajtani a gépet.
Biztatom őket: mások, középiskolában három-négy évig is tanulják ezt. Ők meg most kezdték. Nem várható el, hogy egyből sikerüljön. De sikerülni fog. Ebben mindannyian hiszünk. Nyílik az ajtó. Jön a sógornő, hozza a hisztiző kicsit. Aki akarja, azonnal, hogy megszoptassa az anyja. Két éves. Nem is a tejért, az anyjáért sír. Az asszonyka varrna, gyakorolna, bosszankodik, de aztán mégis szakít kis időt, félrehúzza a pólóját, térdére ülteti, az szopik, csak úgy, szemből….összemosolygunk…..nem, ezt senki nem értheti, csak aki itt van, közöttük. A pillanat hangulatában minden benne van.
Rögtön eszembe jut, jó lenne egy családi napközi…akkor dolgozhatnának itt, nyugodtan…. közben foglalkozhatnánk a kicsikkel is, együtt. Másképp, mint otthon, tanulva ezt is…. Most hallottam, hamarosan kiírják a pályázatokat. De nem bírunk már többet, nehéz, munka mellett nekünk is nehéz koordinálni mindent.
Naponta készülnek új darabok. És tudunk segíteni a családoknak. A másik faluban két asszony segít a varrásban. Egyikük varrónőnek tanult. Két fiával egyedül él. A kevés pénzből, a férj felhalmozott adósságát is törlesztve nem tudott megélni. A kikapcsolt villany visszakötésében mi segítettünk…és sokáig fizette a vizet is, hogy levegyék a tartozás miatt feltett szűkítőt. Telente a konyhába vitt ágyon alszanak, itt van egy cserépkályha. Most varr, nagyon ügyesen. Pénteken segítettünk a bevásárlásban. Hiszen volt bevételünk…. Vasárnap sms-t kaptam. „Köszönjük, hogy hosszú idő után rántott hús került az asztalunkra.” Csak ennyi volt benne. Ez az egy mondat.
Ahogy ez az egész összejött, az pedig fantasztikus volt. Az összefogás, a segíteni akarás, mindenben. Textilhulladékban, anyagokban, kongréban, varrócérnában, mintadarabok elkészítésében, betanításban, hírverésben, webshop szerkesztésben, meseírásban, megosztásban, megrendelésben, jó tanácsban, biztatásban…. Cégek, magánszemélyek, baráti társaságok szeretetétől övezve kezdtük, és folytatjuk.
Valahogy így kellene. Nem betartani, rágalmazni, hitetlenkedni, megalázni, kigúnyolni, irigyelni egymást. Hanem biztatni, hinni, szeretni, örülni…. Gondolkodni, segíteni, kitartani.
Akkor talán gyorsabban menne minden. De nem ez van. A hírveréseink kommentjeiben a cigányozás megy. És a hitetlenkedés, a meghazudtolás. – Hogy ezek?! Ezek nem képesek ilyesmire…biztosan hazudunk…és nem is ők csinálják.
Tudom persze, nem ezekkel a megjegyzésekkel kell törődnünk. Sőt egyáltalán, senkinek a véleménye nem tántoríthat el bennünket attól, amiben hiszünk. Hogy messze, valahol a jövőben elérjük majd, amit akarunk. A nélkülünk is elműködő kis közösséget, akiknek gyerekei már egy másfajta világot akarnak.
