Pontos kifejezés. Azokra, akiktől elvárható lenne, hogy megtegyenek valamit, de mégis várják, elvárják: tegye meg, oldja meg helyettük más.
Lassan alakul ki, generációkon át. Az az érzés hatja át, hogy nekik úgysem megy semmi.Helyettük meg kell csinálni. Mert ők nem képesek rá.
Először a gyerekek kapcsán tűnt fel nekem. Amikor egészségügyi probléma merült fel. És ez gyakran felmerül ebben a társadalmi csoportban. Szinte minden családban van valami baj a gyerekekkel, asztma, dongaláb, epilepszia, szívbetegség, rejtett agresszió, vagy más, a koraszülés miatt kialakult baj. Amivel menni kellene szakrendelésre, mert a faluban nincs megoldás rá. Ami időnként szakorvosi véleményt igényel, pl. a közgyógyellátáshoz való hozzájutás miatt.
Aztán a bemenetel mindig csúszik. Van, ami sosem valósul meg. Sokszor persze anyagi oka van, pl. a telefonon történő időpontkérés, telefon nélkül nem megy. Így ezt megoldja a védőnő, vagy mi, az alapítványnál. Aztán jön a beutazás. Amit megtérítenek ugyan, de később. A jegyet előbb kell megvenni. A visszatérítésért nyomtatványt kitölteni. Beküldeni a jegyet. Sokszor nem megy. Persze ha nincs rávaló, e miatt is csúszik a dolog. A településeken működő falugondnoki hálózatban van ugyan egy kisbusz, de kicsi a keret, össze kell várni egymást, több dolgot próbálnak egy úttal elrendezni, sokszor várni kell, egyeztetni kellene, hát elhagyják.
És elmaradnak a felülvizsgálatok. Pedig sok minden megelőzhető lenne. De hagyják, maradjon, ha nem akadályozza a dolgokat, vagy csak néha, nem mennek utána. Marad az agresszív gyerek pszichiáter nélkül, marad a beszélni nem tudó, a rövidlátó, a nagyothalló, marad ortopéd cipő nélkül a kicsi, felnő így is. Hogy mi lesz majd vele, ha tartósan károsodik, ha nem tud megfelelően haladni az iskolában, ezen nem gondolkodnak. Beletörődnek, mint megváltoztathatatlanba. Pedig megváltoztatható lenne, csak menni kellene utána. Tb. kártyát csináltatni, időpontot kérni, beutazni, figyelni. De nem teszik. És nem tudatosan nem. Csak mert azt tanulták meg, azt a mintát vették le, abba szocializálódtak, hogy ők nem tudják. Ha pedig más nem teszi meg nekik, helyettük, akkor marad úgy. És az élet megy tovább.
És így van mással is. Amikor kérik, vigyük el őket kocsival valahova, ahova muszáj menniük. Amikor kérdezem, miért nem mennek busszal, vonattal, mint más, a válasz, hogy nem tudnak közlekedni. És sokszor igaz is. Tényleg nem utazott soha a megyeszékhelyre, az odajutást nem ismeri. Hagyja hát a csudába, bármi is az. Majd, ha viszik. Akkor majd megy. Írtunk már útvonalat, menetrenddel, megelőlegezve az útiköltséget, tanítva a kérést, kérdezést, mindent. Bizonygatva, hogy mi is vonattal, busszal, villamossal megyünk sokszor, nem kocsival. Ezt nehéz a fővárosban megérteni. De a kis faluban, ahonnan ritkán mozdulnak ki, más a helyzet.
Vagy ott vannak a hivatalos papírok. Amiket nem tudnak értelmezni. És nem is akarják. Magyarázzuk el. Töltsük ki. A minap is mondja az egyikük: mondták nekem a hivatalban, hogy mit kell csinálni…. de én mondtam, mondják el inkább magának…. majd maga elmondja úgy, hogy én is megértsem. Mert én nem értem azokat a szavakat, amiket ott mondanak.
És tényleg nem értik. Olvasni is alig tudnak.
Mindezért végtelenül sérülékenyek, és megvezethetők. Sokszor érzem, sérülnek a jogok, az egyenlő bánásmód, mert a hivatal, az ügyintéző, az orvos, a portás, a rendőr, a pedagógus elvárja, hogy ugyanúgy működjenek, mint azok, akik értik az idegen szavakat, tudják az útvonalat, képesek telefonon időpontot kérni…. megfelelő szavakkal, megfelelő hangnemben. Akik képesek minimális érdekérvényesítésre. Akik tudják, és értik a jogaikat, lehetőségeiket. És érzik a felelősségeiket is.
De nem megy. Nincs elég ismeret, nincs megtanult viselkedésminta, kommunikáció. Mert azt tanulták meg, hogy nekik nem megy önállóan, Csak segítséggel. És ebben természetesen elférnek a félreértelmezések. Mikor nem érti, hogy a gyerek oktatására kapott állami normatívát miért nem adják oda neki. Vagy miért nem kap lakhatási támogatást az illegális lakásfoglaló.
Annak megtanulása, hogy tudjuk szervezni az életünket, nagyon fontos. Ebbe a jobb körülmények között élők, mire felnőnek, szinte észrevétlen beletanulnak. Másban felnőttkorukig rögzül a gyermeki állapot. Megtanulják a tehetetlenséget. Ami aztán átsző mindent. Amiben csak a várakozás marad. Az elfogadása mindennek.
